Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Nem, nem most van a napja, hogy túltegyem magam ezen a versen. Nem tudom miért, de annyira megfogott. Tegnap a vonaton ezt tanulgattam, újra és újra lejátszottam magam előtt a jelenetet, szinte hallottam az elbeszélő hangját. Mély volt, kicsit rekedtes, vagy csak elhalt itt-ott az indulattól, megtörtségtől, fáradtságtól, kilátástalanságtól...

Egy félig megvilágított, rideg szobában ül, faasztal előtt, a fal fehér (inkább szürke), díszítés sehol. Erőltetett beletörődéssel mesélni kezd, kicsit gúnyosan is (égi semmi, játszadozás), de aztán felhergeli magát a megválaszolatlan miérteken, idegesen a haját tépi, üvöltene, de nem tud, inkább fojtott, gyilkos indulattal mondja ("minden szisszenő talány"), amitől az ember csak még inkább megrémül. De valamiért gyenge lesz, mikor csak egy valakit szólít meg, szinte könyörög, reszket ("csukott szemmel szoríts magadhoz")... Felnéz, és egyfajta mindent felégető, kétértelmű szenvedély van a szemében, erősen ellöki magától azt az Egyet ("mint a KÉST"), de teljesen nem engedi el, hogy azért vissza tudja húzni... Belül tombol, ketté szakad. Azt akarja, hogy valaki elszántan és biztosan ragaszkodjon hozzá ("itélj tiédnek"), ezért taszítja el, mert arra vár, hogy ne sikerüljön, hogy ellenállásba ütközzön... Elbizonytalanodik, támogatásra vágyik, ki is meri mondani !, kétségbeesetten "kiált", bár inkább elfullad a hangja ("nem birom tovább"). Majd dermesztően mély csend... De kicsivel utána, kerülve mindenki pillantását, szenvtelen hangon kezd, mégis leheletszerűen ott van benne a vád, hibáztat valami amúgy is megfoghatatlant, amiért ő a világon van és szenved... Aztán mégis felnéz, éget a tekintete, és feltárja a szerelemnek(?)-szeretetnek-szenvedélynek-ragaszkodásnak egy eddig ismeretlen, sötét formáját. De ahogy a vakító fény, úgy a vaksötét is nagyon erős, nagyon mély lehet... Félelmetes a vers, de valahogy mégis jólesően borzongató...

Jó, tudom, nem magyarórán vagyok, el sem kezdek elemezni.

 

Igen, csak ezért jöttem fel ide. :)

Harcolni akarok. És azt akarom, hogy a végén győzzön.

De már nem. Megszabadulok az illúzióktól.

---

Olyan jó lett a szobám és olyan hatalmas, hogy befogadhatnék egy hadsereget is. Bár nem csípem a katonákat, akkor már inkább sok költőt vagy sakkozót... :P Még saját könyvespolcom is van, igaz, annyit pakoltam ma könyveket, hogy egy darabig azt sem akarok látni, éppen én! :O

De megérte megcsinálni. Mikor zátonyra fut az életünk, és tényleg semmi kiút nincs, muszáj magunknak alakítani. A környezetváltozás már jót tesz, a tisztaság is észrevétlenül felvidít, a munka, amit végzünk közben, a jóleső fáradtság, kivételesen a jó alvás... ezek annyira fontosak, hogy átlendítsenek azon a bizonyos holtponton, aminek az egyik oldalán minden csak nehézség és kudarc, a másikon viszont minden lehetőség és tanulság. Pedig az emberek és élmények ugyanazok, csak a felfogás más.

Jót tesz a filmnézős este a barátokkal is, amit tényleg megejtünk most már. Egyrészt büszkélkedni akarok a szobámmal, másrészt zsongani akarok, és nem a gondokon rágódni folyton. Mert ezért is hatalmasodhattak el ennyire. Ha mindig a szőnyeg alá söpörjük, vagy ha már hányásig rágjuk a problémákat, azzal nem segítünk rajtuk, sőt, csak hagyjuk magunkat egészen belefulladni.

És itt a tavasz, süt a nap, nem érdekel már, jöhet eső, meg mínuszok, kimegyek! Sétálni akarok, kirándulni, szórakozni, nevetni, nagyon-nagyon sokat! Azt hiszem, csak ez lehet az egyetlen módja annak, hogy kihúzzam a fájó tüskéket, és újrakezdjem.

Az Életem.