Naplom.com - Naplóm
március 11.Kicsit tovább gondoltam a múltkorit
A férfi egy félig megvilágított,
rideg szobában ült, egyszerű faasztal előtt, rajta sem tányérok, sem terítő,
semmi. A fal fehér (inkább szürke), egy kép vagy bármi díszítés sehol.
– Miért…? – kérdezte.
Hangja mély volt, kicsit rekedtes, vagy csak elhaló, az indulattól, megtörtségtől, fáradtságtól, kilátástalanságtól… A sarokból egy régi tükröt vett elő, és bár tudta, hogy fájni fog neki a látvány, azért belenézett. Mert látnia kellett magát, meggyőződni róla, hogy még tényleg létezik. Csakhogy most tökéletlen vonásai egyáltalán nem voltak olyan élesek, mintha minden sötétbe burkolózott volna körülötte. Az ingével megdörzsölte kicsit a tükröt, gondolta, biztosan csak a por ülepedett rá, azért ilyen szürkés. De nem használt.
– Miért?! – kérdezte újra, hangosabban, majd megnedvesítette az ingét, és úgy próbálta dörzsölni.
Mikor azt látta, hogy már kellően megtisztította a tükröt, megint belenézett. Ha lehetett, most még sötétebb látvány fogadta. Egyáltalán nem értette, és kezdte felhergelni magát a megválaszolatlan miérteken, nem csak ezzel, az egész életével kapcsolatosan is; idegesen a haját tépte, üvöltött is volna, de nem tudott, inkább csak valami fojtott, gyilkos indulattal tiltakozott.
– Lehetetlen!...
Eszeveszett dühvel kezdte dörzsölni a tükröt, már lihegett, izzadt a homloka, kiszáradt a torka. Félve nézett bele ismét, és már majdnem teljes sötétséget látott benne.
– Miért…?! – suttogta reszketve.
Hangjában inkább érződött félelem, mint indulat.
– Gyerünk!
Nem felszólított: könyörgött.
Aztán már elvakultan dörzsölte a
tükröt, belenézett, újra dörzsölte, újra belenézett. Szédült és alig kapott
levegőt, de nem hagyta abba, hiszen látnia kellett, hogy él, hogy létezik még,
mert lassan már ő maga sem hiszi el. De a tükör annyira koszos volt, hogy nem
mutatott semmit, csak egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb sötétséget.
Neki úgy tűnt, sok idő telt el, de talán nem volt egy óra sem, mire teljesen kimerült, és fejét lehajtotta az asztalra. Az ugyan hűvös volt és kemény, de nem számított. Ahol az ingét benedvesítette, most hidegen tapasztotta lázas testéhez a huzat.
Tudta már, hogy ha a tükör sötét képet mutat, nem biztos, hogy a por a hibás. Lehet, hogy nem a tükör, a tükörkép a sötét…
– Nem akartam… – lehelte.
Hogy megszületni, vagy az életét feladni nem akarta: azt csak ő tudja. Ha tudja.
március 10.NEM fizetett politikai hirdetés, csak egy észrevétel még tegnapról
Néni1: - Oszt mész-e idén szavazni?
Néni2: - Nem megyek én máá, nem érdekel...
Néni1: - Hogyhogy? Tavaly még olyan elvakult MSZP-s voltál...
Néni2: - Áááh, eddig még azért csurrant-cseppent nekem is valami... nyugdíj-kiegészítés, juttatások... De máá nem kapok semmit, minek szavazzak?!...
...
március 9.Fővárosunk
Metró. Állok, még nem csukódik az ajtó. Körülnézek. Hajléktalanok, kisebbségiek, őrültek. Egyszer csak: apó. Ősz, kalapos. Mosolygok. Záródik az ajtó. Apó:
- Isten éltesse Magyarországot! - leveszi a kalapját. Üvölt. - Vigyázzanak magukra, jó egészséget, erőt kívánok! [szöveg.szöveg.szöveg.]
Metró megáll, apó leszáll. Csak hajléktalanok, kisebbségiek, őrültek. A legőrültebb volt, akit én normálisnak hittem.
Jellemző?
Ha valaki azt meri írni, hogy igen, nem viszem el az állatkertbe kecskét nézni.
március 7.De jaj...
Milyen szép lenne most minden.
Lehetne.
Lehetett volna.
Jó ez a magyar nyelv.
Egy ilyen senkiért.
Semmiért.
Azt.
Mindent.
http://www.youtube.com/watch?v=WYw-oGY_UQM
március 5.Ha... haha.
De mindegy, most nem érdekel, jó kedvem van, és novellaötletem, és huh. Ez már egy fél lelki orgazmussal felér... :D
Akarok még idetenni egy Pilinszky verset, csak lehet, hogy nem illene ide a témája. Úgyhogy majd később vagy holnap. Ez egy másik olyan, ami nagyon megfogott... Vagy kinyírtok, ha az olvasós regre pakolok ilyeneket, ha épp nincs ajánló? :O
