Naplom.com - Naplóm

Szeptember 11...

Azaz, a World Trade Center elleni merénylet.

Azaz, kistesóm keresztsüleinek a házassági évfordulója.

Azaz... Ma lennénk Sanyival 4 hónapja együtt..:'( Valahogy túl kell jutnom rajta. De minden este lefekvés után sorra sírások, párnába fojtott ordítások sorakoznak fel.
Az eszem tudja, hogy nem szabad, de a szívem nem hiszi el. A szívem, ami most két részre szakadt. Az egyik részét otthagytam Pockomnál, a a másik most egy másik fiúnál van, akiről egyelőre nem akarok írni. Majd meg fogjátok érteni. De egyelőre nem akarom leírni.

Az biztos, hogy Sanyi matt nagyon sokat fogok még sírni.

Manóról pedig.. Nagyon aggódom érte. Tegnap suliban rosszul lett, és orvost kellett hozzá hívni. Pszichiátriára van szüksége, tegnap kirendeltek hozzá egy nőt, aki beszélgetett vele.
Iszonyúan félek, mert érzem, hogy elveszíthetem. És ez nem egyszerű összeveszés lenne, hanem sokkal-sokkal rosszabb.

Reélem értitek majd nagyjából a szám szövegét. De véglis. arról szól, hogy vajon megtalálod az Igazit? Vajon jól választasz? Lehet, hogy pillanatra fontos az a személy, de nem biztos, hogy az egész életedben ő lesz melletted. Vajon létezik igaz szerelem? Vajon megtalálod az igazit? Vajon lesz valaki, aki nemcsak a neved jegyzi meg? Aki mindigmindent megtesz érted?

Nem tudhatod, ki az Igazi.

Talán Ő, talán nem. A szerelem egy kibaszottorosz rulett.

Ha Sanyi az Igazi. Akkor nem vesztettem el örökre. A távolban még pislákol a remény lángocskája.

Addigis msn-es szeretők...<33

Jó lenne hinni valamiben.

Nem akarom elveszíteni.

A legjobb haverja járni akar velem.

Ősziszünetben találkozok Lacával.

Meg Rózsával.

Túlélem.

De szeretem őt.

Soha nem felejtem el.

Nyugvópont az életemben. Szakítottam Sanyival. És jól tettem.

Szeretem, mert szeetem. Nem tudom elfelejteni, talán nem is akarom. De az eszemre hallgattam. Nem mehetett tovább. Nem szabad egymást kínoznunk.

Nem lényeg, miért. Az az érdekes, mennyire viselt meg. Fulladtam. Azóta is hatalmas fizikai fájdalmaim vannak, étvágytalan vagyok, kedvtelen.
Szóval fulladtam. Olyan erőse, hogy kirohantam a szobámból, és a következő pillanatban a wckagyló előtt tédeltem, és hánytam. Úgy éreztem, mintha a tüdőm ki akarna jönni belőle, esküszöm. Aztán a fulladásos roham többször jelentkezett, de nagy nehezen megnyugodtam.
Aztán kiültem az ablakba csillagokat nézni. Valahogy elvesztettem az egyensúlyom, és hiába kapaszkodtam meg, arccal előre kiestem az ablakból. Nagyon megijedtem.

A suliban szerencsére nagyjából sikerült eltitkolnom, hogy valami bajom lenne. Jó is volt minden, amíg haza nem értem. Aztán borult a bili.

De... Ilyenkor nagyon boldog vagyok. Mellettem vannak a barátaim, akik bármiben segítenek. És ebből a szempontból nagyon szerencsés vagyok. A tesóm, Ildi, Rózsa, Judt, Pisti, Laca, és Manó.
Manó pedig... Miatta hagytam el Sanyit. Mert beleszeretett a legjobb barátnőmbe.

És most mi lesz? Soha nem lesz olyan senkivel, mint vele volt. De az életnek mennie kell tovább. Talán, ha szeret, a messzi jövőben, már nem 300 km-es távolságból úra lehet valami. De amíg a távolság fennál, nem valószínűsítem.

Az eszemre kell hallgatnom. Pedig mindent eldobék azért hogy visszakaphassam.

De azért Laca irtóhelyes... <3

- Félsz? – kérdeztem halkan. Fogaim néha összekoccantak. Fáztam.
Félhomály volt. Ő a falnak támaszkodva ült, én a mellkasán feküdtem. A haja csapzott volt. Szemeit majdnem teljesen eltakarta.
Amikor észrevette, hogy reszketésem felerősödött, szorosan magához vont, és simogatni kezdte a karom. Alig hallhatóan megszólalt.
- Nem félek. Ugyan mitől félnék? – kérdezte, majd egy óvatos puszit nyomott az arcomra.
Egy kicsit elhúzódtam tőle, és szembefordultam vele. Mélyen a szemébe néztem.
- Attól, hogy elveszíthetsz - mondtam nagy komolyan. Azt hiszem, egy pillanatra elfelejtett lélegezni, de nyugodtan válaszolt.
- Nem veszíthetlek el.
Sokáig néma csend volt. Újra a mellkasán feküdtem, ő átölelt, a hátam gyengéden simogatta. Én a szívét hallgattam.
- Tegyük fel, hogy elveszítesz. Mit tennél? – kérdeztem elfúló hangon.
ét kezével megfogta az arcom, bal szememből kisimította a hajam, ajkait az enyémekhez tapasztotta. Amikor elengedett, ragyogó szemekkel nézett rám.
- Nem veszíthetlek el.
- És ha igen? – vágtam vissza.
- Olyan nincs – sütötte le a szemét.
- Küzdenél?
- Nem.
- Miért nem?
- Nem tudom.
Újra csend honolt. Most nem ölelt át, és nem simogatott. Nem feküdtem a mellkasán. Mellette ültem, ugyanúgy, a falnak támaszkodva.
- Tegyük fel, hogy elveszítesz. Mit tennél? – fordult felém.
- Küzdenék az utolsó csepp véremig.
- Miért?
- Mert szeretlek. És nem akarlak elveszíteni.
- Nem veszíthetsz el.
- Miért hajtogatod ezt?
- Mert így gondolom.
- Ne gondold. Minden kezdetben ott rejlik a vég.
- Ezt akarod?
- Nem. Csak elmélkedtem – ránéztem – Szeretlek.
Elmosolyodott.
- Én is szeretlek.
Újra megfogta az arcom, és megcsókolt.

2009. szept. 3.