Naplom.com - Naplóm

Ne félj!

Ha eldobsz magadtól, én eldobom magamtól az életet. Végülis... Már úgysem számítok senkinek. Miért kellene tovább élnem? Azt mondtad, szeretsz, most mégsem, majd holnap újra szerelmet vallasz. Szerintem pedig mától nem ismerjük egymást.
Egy kendővel betakartad szemem, megfogtad a kezem, és vezettél. Hiába kérdeztem, hová viszel, választ sosem kaptam. Csak gyöngyöző kacajod visszhangzott.
S egyszercsak megcsókoltál, jelezve, hogy utunk itt véget ért. Hátulról öleltél át, gyöngéden, úgy mint még sohasem azelőtt. Nyakamon éreztem forró lélegzeted, simogattál. Úgy éreztem, minden rendben lesz.
S akkor, akkor végre levetted a kendőt. Én mosolyogtam, felkészültem a legszebbekre, de az, ami elémtárult, rothadó hullák szagaként borult rám.
Ősz volt. A kis kikövezett utat elszáradt, elsárgult levelek borították. A szél fel-felkapta őket, zizegtek a néma csendben. Előttem - ó, bárcsak ne láttam volna - egy fekete márványkoporsó volt. A fedele nem volt a helyén. Értetlenül néztem rád, s te mosolyogva intettél, hofgy nézzem meg közelebbről.
Bátortalanul léptem egyet, pipiskedtem, de nem láttam semmit. Derekamnál éreztem meleg tenyered, csókoltál a vállamtól egészen az államig, de én remegtem. Hallottam a halk hangot: " Nyugodj meg, nincs semmi baj. Ez csak egy új kezdet."
Erős lökést éreztem. Fülemben a vér egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben tombolt, én sikoltottam, a levelek táncoltak az üvöltő szélben.
Hirtelen minden lassú lett. Láttam, ahogy ajkad szavakat formált, de csak szívem lassú dobogását hallottam. Fejem a koporsó hideg márványlapján koppant, számból vér fröccsent. Közel hajoltál, csapzott hajam kisimítottad, csókot adtál az arcomra, és elégedetten, hideg hangon suttogtál a fülembe: " Te senki sem vagy. Senkinek sem számítasz, és nem fogsz hiányozni."
Levegőt próbáltam venni, de a tüdőm szorított, hallottam, ahogy vér csöpögött ajkamról, s így vegyült könnyemmel. A szél süvöltött, fülemben dübörgött a múlt.
Még láttam a fényt. Te felemelkedtél, megfogtad a márnykoporsó fedelét, s a fényből egyre kevesebb jutott számomra. Kiáltani akartam,de nem hang jött ki a torkomon, hanem egyszerű, kínzó nyögés.
Azt hittem, minden rendben lesz. A levelek abbahagyták táncukat, a ritmus lelassult, majd megzűnt, és a fényből sötétség lett. Te csak álltál a koporsó felett, hallgattad szenvedő sóhajaim, és mosolyogtál. Vigyázzban álltál, és feketében voltál.
Hangod a szél elnyelte, de én így is hallottam búcsúszavaid.
- Ez csak egy új kezdet. Ne félj!