Naplom.com - Naplóm

        Ma voltam útlevelet csináltatni. A szomszéd városba kellett átugrani, bár a mai napig nem értem, miért és hogyan lehetett belőle várs, de mindegy. Nem tudhatok én sem mindent. S bár így tudásom hiányos marad, mégsem érzem, hogy hülyén halnék majd meg.

      Utazásom úgy kezdődött, hogy nem volt biztos feljön-e a kisbusz a rendelőhöz, vagy a falu másik végéről indul. Így aztán inkább korábban indultam és lesétáltam oda. Útközben pedig keresztülhaladván az ismerős kereszteződéseken, elhaladva az ismerős házak mellett, felidéződhetett a sok gyerekkori érzés.

     Főképp amikor hajnalban találkoztunk a falu közepénél és egy kis emelkedőn felsétálva már akkor is romos házak mellett, majd le a domb másik oldalán, végig egy utcán ami kivezetett a faluből a szántóföldek mellett, fák szegélyezte földúton haladva, majd egy erdőn átvágva a hajnali harmattól nedves levelek alatt, egy vagy másfél órás séta után érkezve meg az almásba. Potom pénzért szüreteltük az almákat. Leszedtük, osztályoztuk, pakoltuk szép sorban egy ládába.

      Elmentem most a régi gázcseretelep mellett is. Má a bódék sem voltak meg. Annak idején még gázpalack volt kötve a tűzelyre és azt kellett megnyitni, majd begyújtania tűzhelyet. Nem volt még vezetékes gáz a faluban. Tartalékban volt még egy palack és ha kifogyott valamelyik, akkor vagy biciklivel, a kormányra akasztva, vagy egy palackszállító kiskocsival gyalog mentünk erre a helyre palackot cserélni. De már ez is a múlté. Néha arra gondolok, milyen jó lenne visszaugrani az időben cak hogy nosztalgiázva élhessek megint az akkori körlmények közt. Nyaralás alatt egy műanyag kádban mostuk kézzel a koszos ruháinkat, a fém fürdőkád a hátsó udvaron volt kitéve és kályhán melegítettük a vizet estére, hogy fürödhessünk. Kertben, mezőn szaladgáltunk, fákra másztunk, búvóhelyeket csináltunk a sűrű aljnövényzettel benőtt bokros rész rejtekébe. S közben lehetetlenebbnél lehetetlenebb történeteket agyaltam ki a magam szórakoztatására.

     De ennyit a nosztalgiáról, most megint a jelenben vagyok, még ha nem is olyan varázslatos mint a múlt. Lehet, hogy a múlt fogságában, álmaim rabságában élek? Nehéz kitörni innét.

                Szeretem a sötét, hideg téli estéken az áporodott levegőjű, füstös kis kocsmákat. Ahol a gyér lámpafényben elüldögélsz, hátadat a boksz faborításának támasztod, egy elegáns, ám mégis hanyag mozdulattal előveszel egy szál cigarettát, hanyagul, semmivel sem törődve rágyújtasz és mélyet, jólesőt szívsz belőle. Máshol azt mondják ez menő mozdulat, próbálják utánozni, megtanulni, pedig ez csak úgy jön magától, adódik a fásultságból, az életbe fáradottságból. Benntartod a füstöt, majd megkönnyebbülve fújod ki. Mintha ettől elmúlnának a gondjaid, mintha azok távoznának belőled füstformát öltve. Aztán belekortyolsz a sörödbe és élvezed a melankolikus hangulatot. Olyan kiskocsma ez, ahol csupa önsajnálatban elmerülő ember van. Vagy magányosak és ezért ülnek itt, vagy menekülnek a társaság elől. Te pedig élvezed ezt a helyet, mert itt nem kell jópofizni senkivel, nem kell megfelelni senkinek, nem kell elviselned senkit. Nem kell boldognak lenned. Csupa életunt, megfáradt ember közt lehetsz. Csodálatos, varázslatos hely.

                Aztán betéved egy kis csoport.  Mindenkinek feltűnnek, képtelenek észrevétlenek maradni. Szerencsétlen nyomorultak. Jókedvük sugárzik, mosolyognak. Azt hiszik mindenhol érvényes az a törvény, hogy mosolyogj és visszamosolyognak rád. Frászt. Tévednek. Mindenki téved, aki ezt hiszi. Nincs olyan törvény, ami mindenhol vagy mindenre érvényes lenne. Itt nemkívánatosak a hozzájuk hasonlók. Itt az ember nem akar vidám arcokat látni, itt mindenki bele akar temetkezni az életunt önsajnálattól szenvedő énjébe. Itt nem akar senki vigyorgó, magát jó fejnek képzelő emberrel találkozni. Van belőlük elég az utcákon, tereken, máshol. Ennek a helynek tőlük mentes övezetnek kell maradnia. Egy menedék az egoista, életimádó, magát sikereseknek tartó, boldognak látszó humanoidok elől.

                Még egy korty a korsó sörből, majd élvezed ahogy felizzik a cigaretta vége. Füst kígyózik a mennyezeten lógó lámpák sápadtan sárga fényében. Álmosító hely, de így jó. Ki akarna felélénkülni? A vidám kiscsapat hangosan nevetgélve fárad a pulthoz és rendel. Persze nem állják meg szó nélkül hagyni a hely hangulatát. Meg kell említeniük csak úgy egymásnak, hogy milyen búval bélelt itt mindenki, de persze mindezt olyan hangon, hogy mindenki hallja. Talán azt remélik, hogy majd ők felrázzák a társaságot? Meglehet. Sikerül is nekik. Két magas, izmos alak indul feléjük. Mintha egész életükben ládákat pakoltak volna egy lepukkant raktár hátsó udvarán. Legalábbis erre asszociálsz, mert az elcseszett filmekből ez rögzült a csökevényes agyadban és ez a kép ugrik be róluk. De talán igazad van és talán tényleg ládákat pakoltak egész életükben. Ha tudni akarod, kérdezd meg őket. Én azonban nem tenném.

  Beautiful girls