"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

ÉLETIGE 2000 március

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!" (Mk 9,7)

Márk evangélista – és vele együtt Máté és Lukács is – beszámolnak arról, hogy Jézus egy nap maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és fölvitte õket egy magas hegyre. Ott egyszer csak különös dolog történt. Jézus elváltozott elõttük, ruhája hófehérré vált, és megjelent Mózes és Illés, akik beszélgettek Jézussal. Felhõ borította be a három apostolt, és a felhõbõl egy hang hallatszott, a mennyei Atya hangja, aki éppen ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk:

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

Már Jézus küldetésének kezdetén, amikor a Jordánban megkeresztelkedett, ugyanez a titokzatos hang hallatszott: "Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem"¹. Ez alkalommal az Atya Jézus tanítványaihoz fordul és mindnyájunkhoz, hogy meghívjon bennünket, hogy hallgassunk a Fiúra. Ennek az igének a kulcsszava tehát: hallgatni a Fiút. És mikor beszélt a Fiú? Hol találjuk az Õ szavát? Az evangéliumokban. Nyissuk ki, olvassuk szeretettel. Az Evangélium Jézus Szava.

Õ azonban más módon is beszél hozzánk. De mit tegyünk, hogy felismerjük hangját, megkülönböztessük más hangoktól, és hogy ráhangolódjunk az Õ hullámhosszára? Van egy erõs pillanat, amikor beszél a lelkünkhöz: amikor imádkozunk. És minél inkább törekszünk, hogy szeressük Istent szívünkben, annál jobban hallatja hangját és elvezet bennünket létünk legmélyére.

De a nap folyamán minden találkozás alkalom lehet arra, hogy meghalljuk szavát. Az szükséges hozzá, hogy a szeretet csöndjébe helyezzük magunkat a felebarát elõtt, hogy így befogadjuk a másikat, bárki legyen is az, mert – ahogy Jézus kinyilatkoztatta² – õ maga az, aki ott rejtõzik minden emberben.

Mennyire megváltoznának kapcsolataink, ha jobban gyakorolnánk a meghallgatásnak ezt a ritka minõségét, ami olykor az egyetlen lehetséges mód arra, hogy kimutassuk figyelmünket a mellettünk lévõ embertársunk felé, akkor is, ha ismeretlen! Tehát ebben van a titok: ahhoz, hogy készségesek legyünk Isten hangjának meghallgatására, késznek kell lennünk a testvér meghallgatására.

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

Jézus hangja világos és mással össze nem téveszthetõ, erõs és egyértelmûen hallható, amikor Õ jelen van közöttünk kölcsönös szeretetünk által. Jelenléte két vagy három személy között, akik egyek az Õ nevében³, olyan, mint a szívünkben szóló Isten hangjának hangszórója.

Azért lesz könnyebb meghallani, mert jobban összhangban vagyunk az Õ gondolataival, az Õ tanításával.

Ezen kívül Lukács evangéliumában található Jézusnak egy mondata arra vonatkozóan, hogy hallgassunk azokra, akiket Õ küld: "Aki titeket hallgat, engem hallgat"⁴. Ez a hetvenkét tanítvány volt. Ma, a katolikus Egyházban ez a mondat azokra vonatkozik, akikre Jézus különös módon rábízta üzenetét, vagyis szolgáira, akik Isten Igéjét hirdetik.

De ott vannak Jézus azon "tanúi" is, akik azzal, hogy meghallgatják Igéjét és a legradikálisabban gyakorlatra váltják, mindig újra visszhangozzák azt a világban, és megnyitják a szíveket arra, hogy halljanak.

Így, akkor is, ha csak egy hang van, sokféle módon szól hozzánk: szívünk bensejében és testvéreink szava által, egy templom szószékérõl, Evangéliumának lapjairól, vagy a "tanúságtevõk" karizmáiban.

Ennek a hónapnak az Igéje segíteni fog bennünket abban, hogy meghalljuk és éljük azt, amit Jézus mondani akar nekünk.

Chiara Lubich

¹ Lk 3,21-22; Mk 1,9-11; Mt 3,13-17

² Vö. Mt 25,40

³ Vö. Mt 18,20

⁴ Lk 10,16

NINCS TÖBBÉ HALÁL

ÉLETIGE 1999. MÁRCIUS

"Én vagyok a feltámadás és az élet." (Jn 11,25)

Jézus a betániai Lázár halálakor mondta ezeket a szavakat, akit aztán a negyedik napon feltámasztott.
Lázárnak két testvére volt: Márta és Mária.
Márta – amint megtudta, hogy Jézus megérkezett – odafutott hozzá és így szólt: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!" Jézus ezt válaszolta: "Testvéred fel fog támadni." Mire Márta: "Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon." Jézus erre kijelenti: "Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre."

"Én vagyok a feltámadás és az élet."

Jézus meg szeretné értetni, hogy ki Õ az emberek számára; nála van a legértékesebb ajándék, ami után vágyakozunk: az Élet, az az Élet, mely nem múlik el.
Ha olvastad János evangéliumát, megfigyelhetted, hogy Jézus ezt is mondta: "Amint az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában." (5,26)
S mivel Jézusban Élet van, életet tud adni.

"Én vagyok a feltámadás és az élet."

Márta is hisz a végsõ feltámadásban: "Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon."
Jézus azonban csodálatos kijelentésével: "Én vagyok a feltámadás és az élet", megérteti vele: nemcsak abban reménykedhet, hogy a halottak egyszer majd feltámadnak. Õ már most, a jelenben is minden hívõ számára az isteni, szavakkal ki nem fejezhetõ, soha véget nem érõ örök Élet.
Ha Jézus bennük van, ha Õ benned él, nem fogsz meghalni. A hívõben levõ élet és a feltámadott Jézus természete ugyanaz, tehát egészen más, mint az emberi természet.
Ez a rendkívüli Élet, mely már ott van benned is, az utolsó napon teljesedik majd ki, amikor egész lényed fel fog támadni.

"Én vagyok a feltámadás és az élet."

Természetesen Jézus ezzel az állítással nem tagadja a fizikai halál létét. Ez azonban nem az igazi Élet elvesztését jelenti. A halál számodra, mint minden ember számára egyedülálló, mélyen megrázó s talán félelmetes tapasztalat marad, de immár nem a lét értelmetlenségét, abszurditását; nem az élet megszûnését, végét jelzi. A halál számodra valójában nem lesz többé halál.

"Én vagyok a feltámadás és az élet."

S hogy mikor fogant meg benned az az Élet, mely nem múlik el?
Amikor megkereszteltek. Bár mint ember halandó vagy, a keresztségben Krisztus halhatatlan Életet adott neked azáltal, hogy megkaptad a Szentlelket, aki feltámasztotta Jézust.
Ahhoz, hogy részesülj ebben a szentségben, a hitedre volt szükség, amit keresztszüleid vallottak meg nevedben. Jézus ugyanis a Lázár feltámasztásáról szóló epizódban így szólt Mártához: "Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog." (...) "Hiszed ezt?" (Jn 11,26)
A "hit" nagyon fontos, elengedhetetlen feltétel: nemcsak abban áll, hogy elfogadod a Krisztus által hirdetett igazságot, hanem egész lényeddel követned is kell azt.
Ha tehát meg akarod kapni ezt az életet, ki kell mondanod igenedet Krisztusnak, azaz magadévá kell tenned és életre kell váltanod parancsolatait, szavait. Jézus világosan megmondta: "Aki megtartja tanításomat, nem ízleli meg a halált örökre." (Jn 8,51) Tanítását pedig a szeretet foglalja össze.
Lehetetlen hát, hogy ne légy boldog: benned van az Élet!

"Én vagyok a feltámadás és az élet."

Ebben az idõszakban, a húsvétra készülve segítsünk egymásnak megvalósítani elhatározásunkat, amit állandóan meg kell újítanunk: próbáljunk folyamatosan meghalni önmagunknak, hogy Krisztus, a Feltámadott már mostantól kezdve élhessen bennünk.

Chiara Lubich

Emlékszel? Ugyanebben a fejezetben Jézus a halálról beszél egy közismert hasonlatot használva: a búzaszem csak akkor hoz sok termést, ha elhal; így lesz ez Vele is. Sõt hozzáfûzte, hogy aki szereti életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti, megmenti azt az örök életre. Mindezek után így folytatja: "Aki szolgálni akar nekem, kövessen: ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is." Ezekkel a szavakkal meghívja az Õt követni akarókat, hogy ugyanazon az úton járjanak, mint Õ.

"Aki..."- mondja Jézus. Kire vonatkozik ez? Világos: nemcsak bizonyos emberekre, hanem bárkire. E szavak az összes hívõre, tehát rád és rám is érvényesek. Jézus sorsa - vagyis a halál általi megdicsõülés - tanítványainak sorsa is; az enyém és a tied egyaránt. Jézus útja az, amelyen el kell indulnunk, ha tökéletesen meg akarjuk valósítani önmagunkat, ha teljességgel be akarjuk tölteni hivatásunkat.

"...az én szolgám." A Jézus által használt "szolga" szó kifejezi minden keresztény lényegét: a keresztény Krisztus küldötte a világban, az Õ munkatársa, az Õ követe.

A kereszténynek - ahhoz, hogy Krisztus igazi "szolgája" legyen - rá kell lépnie egy útra; arra, amin Jézus járt: a szeretet útjára, mely egy napon talán azt is kérheti tõle, hogy a testvérei iránti szeretetbõl adja oda az életét, ahogy ez Jézus esetében is történt. Annyi bizonyos, hogy ha valaki ezen az úton jár, nap mint nap meg kell halnia önmaga számára. Ugyanis lehetetlen igazán szeretni a többieket anélkül, hogy megtagadnánk önmagunkat; anélkül, hogy meghalnánk saját magunknak.

Ezt a szeretetet gyakorolták az elsõ keresztények; ily módon haltak meg és támadtak fel; errõl a szeretetrõl ismerte fel környezetük, hogy õk Jézus szolgái, az Õ tanítványai. Bizonyára jól ismered ezeket a szavakat: "Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."(Jn 13,35)

Ha követjük Jézust, a mi utunk is ugyanoda vezet, mint az Övé: a Mennyországba, ahol megtisztel bennünket az Atya. Ez számunkra azt jelenti, hogy osztozunk abban a dicsõségben, amiben az Atya részesíti Jézust. Ez az ígéret hasonlít ahhoz, amit Jézus az apostolokhoz intézett búcsúbeszédében mondott, mely szerint Õ most elmegy, hogy helyet készítsen nekik, de aztán visszatér és magával viszi õket, hogy õk is ott legyenek, ahol Õ van.

Hogyan fogjuk tehát élni ezt az Igét?

Jézus ígéretei annyira nagyok, a jövõ oly ragyogó és végtelen, hogy egy pillanatig sem kell kételkednünk abban, elinduljunk-e a Jézus által mutatott úton. Akárhány testvérrel találkozunk is a nap folyamán, azzal a készséggel álljunk oda eléjük, hogy készek vagyunk meghalni értük. Így könnyebbé válik minden áldozat és természetes lesz, hogy meghalunk saját énünknek, egoizmusunknak.

Az Õ szolgái és tanítványai leszünk, s már elõre ízlelhetjük a ránk váró Mennyországot s a Vele való közösséget. De nemcsak errõl van szó: ha többen így élünk, a szeretet kölcsönössé válik, ami rendkívüli gyümölcsöt terem: Krisztus nem vár arra, hogy majd a másik életben megajándékoz minket társaságával. Már mostantól kezdve közöttünk fog élni, mert azt mondta: "Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Így már ezen a földön megtapasztaljuk az öröm teljességét. A tét túlságosan nagy ahhoz, hogy veszni hagyjuk. Tehát: bátorság!