Naplom.com - Naplóm

"(Forrás: Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában)



A ceremónia a fejedelmi lakban vette kezdetét, a hálószobában, ahol az érsek és a püspökök keresték fel Istvánt. Innét kilépve, mondták az első imát, az induló fejedelmet kísérve:



„Mindenható örök Isten, aki a te szolgádat az ország élére emelni méltóztattál, add neki, kérünk, hogy idejének egész folyamán mindeneknek üdvét munkálja, amennyiben nem tér le a te igazságod ösvényéről. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.”



A fegyverbe öltözött fejedelem mellett ezután a kísérő főpapok is magukra öltötték ornátusukat, nyakukba akasztva a szentek ereklyéit. A segédkező papok rájuk adják (a régi, római útiköpenyből származó, ma is használt, kétoldalt nyitott) kazulát, majd az élen hordozva a keresztet és az evangéliumokat tartalmazó írásokat, tömjénezve lépnek ki a fejedelmi lak kapuján és vezetik a menetet a templom kapujáig.



Közben az ószövetségi Mózes könyvéből eredő szöveget énekelnek: „Íme, én angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem (Exod. 23, 20.)



Az énekre, ugyancsak ószövetségi alapon, az egész nép zúgása felelt: „Ó Izrael, ha te meghallgatnál engem!”i (Zsoltárok könyve 81, 9.)



A templom kapujában az érsek megáll, és ismét imát mond a leendő királyért. Ezután a tárt kapukon át az egész menet bevonul a templomba, miközben a papok és a nép képviselői ismét a zsoltárokból idézve éneklik: ,,Domine, salvum fac regem! — Uram, segítsd meg a királyt! (Zs. 20, 10.)



A fejedelmet az érsek és a püspök kézenfogva vezeti az oltár elé. Itt a fejedelem leteszi köntösét és fegyvereit, aztán keresztalakban kiterjeszkedve — akár a szentelést váró püspök — arcra borul az oltár előtt, a leterített szőnyegekre és leplekre, mindkét karját oldalt kinyújtva.



Litánia következik, melyben a papság a tizenkét apostol és a mártírok közbenjárását kéri, és Istenhez könyörög, hogy segítse a helyes uralkodásban szolgáját, Istvánt, minden mondat végéhez hozzátéve: „Hogy ezt a te szolgádat, Istvánt királynak választani méltóztassál. Kérünk téged. — Hogy őt megáldani és felemelni méltóztassál, — Hogy őt az ország élére vezetni méltóztassál. Kérünk téged.”



A litánia végeztével a főpapok felemelik a fejedelmet a földről. Az érsek feléje fordul, s ekkor közte és a fejedelem között a következő kérdések és feleletek hangzanak el:

Az érsek: — Akarod-e a katolikus férfiaktól neked átadott hitet megtartani és jogos műveit megőrizni ?

István: — Akarom.

Az érsek: — Akarsz-e a szent egyháznak, és az egyház szolgáinak gyámola és védelmezője lenni ?

István: — Akarok.

Az érsek: — Akarod-e az országot a te atyáidnak Istentől rendelt igazsága szerint kormányozni és megvédeni?

István: Ez az akaratom, s amennyire Isten segítségére és összes híveinek együttérzésére támaszkodva képes leszek, ígérem, hogy mindenben ehhez híven fogok cselekedni.

A szertartásban csak ezután kerül sor a nép megkérdezésére, és a „közfelkiáltásra", „acclamatio"-ra. Az érsek ugyanis most a tömeg felé fordulva kérdezi: ,,Kész vagy-e alávetni magadat az Ő fölségének és irányításának, kész vagy-e megszilárdítani és szilárd hittel erősíteni királyi uralmát, kész vagy-e parancsainak engedelmeskedni, ahogyan az Apostol mondja: minden lélek vesse alá magát a felsőbb hatalmaknak, amiként a király felségének szokás ?"



Nemcsak a szertartás rendjéből, hanem a bibliai idézetre való hivatkozásból is világos, hogy a „nép" megkérdezése formális, és a Péter apostoltól már általunk előbb említett engedelmességi felhívásra utal.



De épp ennyire képletesen értendő az előzőkben a fejedelem megkérdezése, hogy „atyáinak Istentől rendelt igazságát" fogja-e követni? Ha itt szó szerinti és vér szerinti „atyákról" lenne említés, akkor István esetében legalábbis egyes számra kellett volna változtatni a szöveget, hiszen neki csak apja volt keresztény, nagyapja már nem. Álmos és Árpád „hitére" nem esküdhetett. De az is bizonyos, hogy a szöveg nem változott, mert szimbolikus értelmű. A keresztény hivő szellemi családfájáról van itt szó, s a keresztény király esetében az előtte uralkodó, többi keresztény királyról, akik bármely földön országoltak is, szellemi és lelki értelemben: elődök. István itt szellemi és lelki elődeihez, a keresztény, frank uralkodók által már régebben elfogadott rendhez csatlakozott.



A nép felkiáltása: Fiat, fiat, ámen — legyen, legyen, úgy legyen — volt a válasz az érsek kérdésére.



Ezután ismét hosszabb imák következtek, melyekben a könyörgés középpontjában megint ószövetségi példák: Mózes, a próféták, valamint a zsidó királyok: Dávid és Salamon álltak. Ezután került sor az olajjal való felkenés aktusára.



Mindaz, ami eddig történt, csak előkészület volt. Az egész liturgikus színjáték tulajdonképpeni drámai cselekménye most kezdődik: az érsek kezébe veszi a kenetet, és megkeni vele a fejedelmet a fején, mellén és két lapockája között. Ezalatt ezeket a szavakat mondja: „Királlyá kenlek téged a szent olajjal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”



Ettől kezdve az uralkodót már nem „princeps"-nek, ha-nem „rex"-nek, felkent királynak nevezik. A hit szerint az érsek most már nem mindennapi emberrel, hanem kivételes, felkent személyiséggel áll szemben, akire az égből az isteni harmadik személynek: a Szentléleknek rendkívüli ajándéka karizmája szállott. Az olaj, mint látható anyag csak jelkép, de egyben eszköz is, melynek külső színe alatt a soha el nem múló, a „láthatatlan kenet" rejtőzik. Ennek kiváltsága, ha az uralkodó nem tér le az igazság útjáról, elkíséri őt a halálon túlra is, ahol segítségével Jézus Krisztus közelében az örök boldogságot élvezheti.



Erre az eszmekörre utalnak a felkenést követő imák részletei.



„Szálljon le rád szerény szolgálatunk eredményeképp a Szentlélek bőséges kegyelme, hogy amiképpen méltatlan kezünk közreműködésével külsőd most valóságos olajtól illetetten ragyog, azonképpen az ő láthatatlan olajától érintve érdemeld ki bensőd fényességét, s az Ő szellemi kenetétől mindig és teljesen áthatva, tanuld meg, illetve légy erős egész elméddel kerülni és megvetni, ami tiltott, és tudj szüntelenül arra gondolni, az után vágyódni és azon ügyködni, ami lelkednek javát szolgálja..."



A földi élet ideiglenességében kapott hatalomhoz most megérkezett a méltóság, mely örökérvényű lehet. Itt, ebben a leginkább misztikus szertartás-részletben is nyilvánvaló a keresztény kegyelem és a pogány szakralitás különbsége. A keresztény király haláláig függő állapotban marad Istentől, és csak az „igazság Ösvénye", „Krisztus segítsége" igénybevételével juthat el a szentek közé, halála után. A szakrális királynak nincsenek feltételei, mivel maga magát is az istenség részének tekinti.



A következő imák arra is figyelmeztetnek, hogy a királynak ez a rendkívüli, személyes kiváltsága nem egyedüli, hanem ebben a két másik, fő hivatással, a papsággal és a prófétasággal osztozik:



„Gyújtsd fel, Uram, ennek a kenetnek olajával, mellyel papokat, királyokat és prófétákat kentél fel, szívében a kegyelmed iránti vágyat, hoz az igazságot szeretve, s szintúgy az igazság ösvényén vezetve a népet is, miután a királyi méltóság birtoklására Tőled kiszabott évek sorát bevégezte, érdemei az örök boldogságba juttassák. . ."



Az olaj anyaga tehát itt megint a „láthatatlan olaj"-ra, arra a kegyelmi ajándékra utal, mely izzó szeretettel tölt el minden felkentet: nemcsak a királyokat, hanem a papokat és a prófétákat is.



Most, hogy az igazi misztérium már végbement, a királyi jelvények átadása: a kard, a pálca, a gyűrű, a jogar és a korona szerepe csak formális jellegű.

(Szerk. megjegyzése: Dümmerth Dezső professzor úr ezen kijelentése a magyar Szent Koronára nem vonatkoztatható. Sőt, a magyar királyok koronázásánál a legfontosabb momentum. Azt a királyt, akit nem Atilla – Szent István koronájával avattak be, nem volt magyar királynak tekintendő. A Szent Korona főretétele a királyi beavatás megpecsételése, az a pillanat, amikor a király halandó lénye kapcsolatba lép a halhatatlan, szakrális, égi szférákkal. A Szent Korona beavató korona.

Továbbá megemlítendő, hogy a most leírt, Mainzi Ordo szerinti szertartás egy külső szertartás, melyet megelőzött a közönség elől teljesen elzárt, komoly felkészülés – talán koronázás is? – a magyarság szent hegyei között, a Pilis egyik most még nem felfedhető helyén. Reméljük, a későbbiekben erről is hírt adhatunk.)



Tudjuk már, de nem árt újra hangsúlyoznunk: a korona ekkor még nem „az ország" szimbóluma, hanem a király hatalmáé és méltóságáé, éppúgy, mint a kard, vagy a jogar. Az is kétségtelen azonban, hogy e külső jelvények sorában kiváltságos hely illeti meg. A korona ősibb formája: a koszorú, mint a méltóság jelvénye, antik és archaikus gyökerekbe nyúlik vissza. A koronázás a királyavató szertartás betetőzése, és a trónszékre való ültetéssel együtt befejezője is. Különös véletlenként az első magyar király neve: István, latinul Stephanus, a görög „sztefanosz"-ból ered, és koszorút, koronát jelent. Géza és fia azonban nem ebből a görög értelmezésből kapták a keresztségben nevüket, hanem a zsidók által megkövezett, első keresztény vértanú tiszteletére, aki ugyanezt a nevet viselte. A szertartás jelvényei: a koszorú, a jogar és a palást is ellenben hellenisztikus forrásokból származó görög hagyományként éltek tovább, a trónra ültetés szertartásával együtt, bizánci-római közvetítéssel.



Az érseknek, amint István feje fölé emelte a koronát, a rítus szerint még hosszú szöveget kellett mondania, melynek lényegéből az alábbi idézet érdemel különösebb figyelmet:



„Fogadd a királyi koronát... légy mindig istenfélő és Krisztus egyházának minden rosszal szemben buzgó védelmezője, légy mindig az Istentől neked adott, s az apostolok és az összes szentek képviseletében kiszolgáltatott áldásunkkal a te vezetésedre bízott királyság rátermett irányítója és sikeres uralkodója, hogy a hit megdicsőült bajnokai között, az erények drágaköveivel ékesen, és az örök boldogság jutalmával koronázva, Megváltónk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus oldalán, akinek nevében és képében hitünk szerint tevékenykedsz, múlhatatlan dicsőség legyen osztályrészed. Mert ő isteni fenségben él és uralkodik az Atyaistennel együtt, egységben. . ."