»A pacifizmus jellegének tipikusan genfi értelmezése, hogy a békéből jogi fikciót gyártanak:
minden béke, ami nem háború, háború viszont csak ott van,
ahol fegyveres összecsapás zajlik (…) Nyomorúságos béke ez! (…)
Az úgynevezett totális háború megszünteti a harcoló és a nem-harcoló személyek közötti különbséget,
a fegyveres harc mellett ismeri azt a háborút is, amelyet az ellenségesség következményeként
nem katonai eszközökkel vívnak (gazdasági háború, propagandaháború stb.). (…)
A háború egészen új szinteket fog át, olyan értelemben,
hogy az ellenségeskedés már nem csupán katonai tevékenységet jelent.”
Carl Schmitt: A háború és az ellenség fogalmak értelmezése
In Az ellenség neve. Budapest, 1998, Jószöveg Műhely, 32–33. o.
Itt röviden és teoretikus szempontból a »nemzet ellenségének« fogalmával fogunk foglalkozni; azzal, hogy ennek milyen fő típusai lehetségesek. A téma magától értetődően felvethető, noha manapság meglehetősen elterjedt mindennemű ellenség lehetőségének az elvetése. Az utóbbi hozzáállás több oknál fogva hamis. Miért ne volna lehetséges bárminek az ellenségét meghatározni? Másrészt, a szóban forgó mentalitás szószólói sem kerülik meg az ellenségképekben való gondolkozást, hiszen burkoltan, de maguk is ellenségnek tekintik például azokat, akik az ellenségek tételezésének létjogosultságát vallják. Valójában itt tehát egyetlen érvényes lehetőség van: az ellenségképek tudatos, nyílt és körültekintő megformálása.
A mai ember számára a feszültség az egyik utolsó lehetőség, ami még előre viheti őt, ami a szellemi holtpontról, az egzisztenciális nihilizmusból kimozdíthatja. Az ellenség képe ugyanis felkeltheti egy lényegi különbözőség vágyát, az öntökéletesítés akaratát. Ekkor az ellenség közvetett módon, de pozitív értelemben inspiráló.
Az ellenségképek kialakítása tekintetében két alapkövetelmény van. Az egyik az ellenség széleskörű és körültekintő tételezése. A másik annak az elvnek az elfogadása, hogy az ellenségképekben való gondolkozásnak csak bizonyos, meghatározott létjogosultsága van. Később, az említett nullpontról való elmozdulást követően, az ellenségképekben való gondolkozás már nem lehet kizárólagos. Nem lehet elfogadni, hogy ez vezéreljen. Fokozatosan át kell, hogy adja a helyét egy immáron nem reaktív autonómiának, amelyben az ellenségek léte potenciális.
A »nemzet ellensége« a rész szerepét tölti be a lehetséges ellenségek körében. Azt is mondhatjuk, hogy akik számára a nemzet ellenségei a legnagyobb, vagy az egyedüli ellenségek, azok általuk nem látott hatalmasabb ellenségek által megtévesztettek. Mindazonáltal nyilvánvalóan lehetséges beszélni kifejezetten a nemzet ellenségeiről is.
Mindenek előtt megkülönböztethetjük a »nemzet külső ellenségeit« a »nemzet belső ellenségeitől«.
Egy nemzet külső ellenségei alatt olyan erőket és azok képviselőit
értjük, amelyek saját céljaikat – kizárólag vagy főként – az adott
nemzet ellenében, annak kárára valósítják meg. Csak így akarják vagy
tudják megvalósítani saját céljaikat. Itt nem feltétlenül egész
népekről van szó, hanem azok bizonyos – imént említett – erőiről és
képviselőiről. Fontos tudni, hogy egy nemzet külső ellenségeinek nem
csak területi, etnikai és gazdasági céljai vannak, ahogy egy nemzet
maradéka számára sem csak a területi, az etnikai, vagy a gazdasági
károk minősülnek veszteségeknek. Egy nemzet számára mindig a szellemi
korlátozások, lehatárolások és félrevezetések az elsődleges károk.
Minden más veszteség csak ezt követő ártalmasságú.
A nemzet belső ellenségeinek két típusa létezik.
A fogalmat először ahhoz hasonlóan kell értelmezni, ahogy azt Maurras is tette: az országon belül van egy frontja a nemzeti erőknek és van egy frontja a nemzetellenes erőknek. Ez utóbbi – inkább burkoltan, mint nyíltan nemzetellenes – erők alkotják a nemzet belső ellenségeinek első típusát. Charles Maurras »két Franciaországról« beszélt. Ezt mi is megtehetjük: a nemzetellenes erők egy merőben új és modern »Magyarországot« építenek, míg a nemzet maradéka gyakorlatilag egy másikban él. (Egy nagytömegű harmadik csoport e kettő között csapong.)
Van azonban a nemzet belső ellenségeinek egy második típusa is. Ez látszólag nemzeti, lényegét tekintve azonban árt a nemzetnek, ezért annak ellensége. Lehetséges, hogy nemcsak megjátszva, hanem szívből, őszintén nemzeti (legalábbis annak megfelelően, amit ő ért »nemzet« alatt), mégis árt annak, mégis nemzetellenes. Ionescu vallotta, hogy »egy nemzet meghalhat, de nem tud megváltozni«. Ez igaz. El lehet hitetni azonban, hogy a nemzet nem az, ami valójában. Hogy nem az, ami volt és ami lényegében mindig is marad. Lényegét tekintve valóban nem lehet megváltoztatni, de manipulatíve el lehet hitetni, hogy tulajdonképpen nem az, ami, hanem valami más. Ennek egyik fő eszköze például a nép és a nemzet összemosása. (»Nép-nemzeti« – ez árulkodó kifejezés.) Egy nemzet ugyanis nemcsak a tömeggel nem azonos, hanem a néppel sem. Így árt a nemzetnek, ellensége a nemzetnek az is, aki például a nemzetet a néppel azonosítja és ily módon degradálja. Aki mondjuk azt terjeszti, hogy az a nemzeti, amit parasztemberek, polgárok, vagy a lázadó, pusztán származásuk szerint nemesek tettek; vagy aki a főnemeseket a nemzetből száműzi – az tehát szintén a nemzet belső ellensége. Az ilyenek alkotják a nemzet belső ellenségeinek második csoportját a többé-kevésbé nyíltan nemzetellenes erők mellett.
Sokféleképpen lehet egy nemzet kárára válni. Már korábban felhívtuk a figyelmet azokra, akik éppen a magyarság jelentőségének túlértékelésével, szerepének irracionális túldimenzionálásával ártanak a magyarságnak (ld. A nacionalizmus szellemi korrekciója. In Kard, kereszt, korona. Debrecen, 2000, Lux Mundi, 102–3., 107., 111. stb. o.). Könnyen belátható, hogy egyáltalán nem pillanatnyi túlkapás mindenkit magyarnak beállítani, minden nyelvet a magyarra visszavezetni és így tovább, hanem mindez kifejezetten ártalmas és magyarellenes, mert a magyarság valós értékei helyett álértékekre irányítja a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy a nemzet belső ellenségeinek második típusánál egy hasonlóság, egy kapcsolat jön létre a nemzet külső ellenségeivel. Az említettek éppen úgy, mint a nemzet külső ellenségei, csak mások kárára, más nemzeti geniusok ellenében tudják és akarják érvényesíteni a céljaikat. Vagy itt vannak például azok, akik a polgári értékek kizárólagosításával és a szellemiség modern tudományokká, modern kultúrává való korlátozása révén tekinthetők a nemzet belső ellenségei második típusába tartozóknak.
Ha megvizsgáljuk, hogy a nemzet ellenségeinek teoretikus úton felállított típusaiba konkrétan kik és mennyien sorolhatók, akkor azt látjuk, hogy az eredeti értelemben vett magyar nemzet helyzete tragikus.
Megnyugtatásul csak annyit lehet mondani: bár a háború elveszett, a nemzet maradéka folytatja a nemzet fenntartásának harcát.
(Sacrum Imperium)
