A katolikus egyházfő az esélyegyenlőség ellen

XVI. Benedek szokatlanul éles hangon bírálta a brit esélyegyenlőségi törvényt - adja hírül a londoni napilap. A katolikus egyházfő szerint a Brown-kormány emberi jogok nevében hozott intézkedései sértik a vallásszabadság elvét.

A pápa arra bíztatta a Rómába látogató 35 brit katolikus püspököt, hogy tegyenek meg mindent a parlament által jelenleg is tárgyalt esélyegyenlőségi törvény elfogadása ellen.

A The Times emlékeztet rá, hogy az esélyegyenlőségi törvény módosításának értelmében a jövőben az egyházak nem utasíthatnák el automatikus az egyház által meghirdetett, nem a hitélettel kapcsolatos állásokra jelentkező melegeket és transzszexuálisokat. A brit katolikusok attól is tartanak, hogy a törvény elfogadása után nem akadályozhatják meg a nők pappá szentelését sem.

A katolikus egyházfő szerint a törvénytervezet szelleme ellentétes a brit vallásszabadság hagyománnyal, hiszen arra kényszeríti a katolikus híveket, hogy hitükkel ellentétes dolgokat cselekedjenek.

(XVI. Benedek a brit katolikus püspökökhöz intézett "A szabadság fontosabb az egyenlőségnél" című beszéde a The Guardian online változatában olvasható.)

http://www.timesonline.co.uk/tol/comment/faith/article7011296.ece

„A középosztály a párt legerősebb bástyája”

1989-ben úgy tűnt, hogy a kommunizmus napjai meg vannak számlálva. Francis Fukuyama joggal gondolta, hogy a demokrácia globális győzelmet arat. A Szovjetunió felbomlott, és a kelet-európai szocialista blokk országaiban szabad választásokat írtak ki. Számos afrikai és latin-amerikai országban is demokratikus átmenet kezdődött. Különösen reménykeltő volt, hogy nem csak a viszonylag fejlett kelet-európai országokban, de a kifejezetten szegény Vietnámban, Malawiban és Bangladesben is megkezdődött a szabad intézményrendszer kialakulása.

Minden jel arra mutatott, hogy a Kínai Kommunista Pártnak sincs esélye megőrizni egyeduralmát. 1989-ben a kínai ellenzék egyre hangosabban követelt átfogó politikai reformokat kelet-európai mintára. A Tienanmen téri tüntetés véres leverése azonban megmutatta, hogy a pártvezetés nem hajlandó lemondani a hatalomról. Az optimisták még ekkor is úgy vélték, hogy a véres erőszak kirobbanása csak olaj lesz a tűzre, és a demokraták előbb-utóbb győzni fognak.

A derűlátás már csak azért sem volt alaptalan, mert a kilencvenes években Kína gazdasága rendkívül gyors ütemben növekedett: A hetvenes évek végén, Mao halála után meghirdetett nyitás politikája meghozta a gyümölcsét: Kína a világgazdaság motorjává vált. Márpedig a kilencvenes évek közepén elterjedt elméletek szerint a gazdasági növekedés szükségképpen magával hozza a demokratikus politikai intézmények és a liberális szabadságjogok iránti igényt. Ebben még a világpolitika tekintetében amúgy homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselő politológusok, mint például az egy éve elhunyt konzervatív Samuel Huntington és diákja, Francis Fukuyama is egyetértettek.

A politikai átalakulás valószínűségét növelte a technológiai forradalom is: Kínában egyre többen rendelkeznek szélessávú interneteléréssel. Márpedig a kilencvenes évek közepén politológusok és kiberguruk egymásra licitálva fejtegették, hogy az információs szabadság menthetetlenül aláássa az egypártrendszert.

Az optimizmus azonban egyelőre alaptalannak bizonyult. Hiába a példátlan gazdasági fejlődés, hiába az internet elterjedése, a Kínai Kommunista Párt egyeduralma töretlen. Olyannyira, hogy ma a kínai demokratikus ellenzék még az 1989-esnél is erőtlenebb. Mi a magyarázat? - kérdezi Kurlantzick.

Kézenfekvő lenne az elnyomás természetével indokolni a kommunizmus tartósságát. Azt azonban nem lehet mondani, hogy a pártvezetés az elmúlt két évtizedben vaskézzel irányított. Sőt, épp ellenkezőleg: a Tienanmen téri vérengzés után felismerte, hogy hatalmát nem alapozhatja a nyílt erőszakra. A hagyományos diktatúrát ezért óvatos engedményekkel igazították a körülményekhez: az önkormányzatok és a gazdasági élet jelentős változásokon esett át.

Miközben a cenzúra továbbra is működik, és a pártvezetés a rendszer nyílt bírálatát továbbra sem tűri, a helyi önkormányzatok viszonylatában demokratikus reformok kezdődtek. Egyes tartományokban a helyi vezetőket már nem Peking nevezi ki, hanem a lakosság választja. Ez több szempontból is fontos a párt hatalmának fenntartásában: egyrészt a demokrácia látszatát kelti, másrészt segít a pekingi vezetésnek az elmúlt években egyre inkább önállóvá váló helyi vezetők feletti közvetett kontroll erősítésében. Harmadrészt leveszi a kommunista párt válláról a felelősség egy részét: az emberek nem Pekinget hibáztatják a helyi problémákért.

A kínai kommunizmus túlélésének igazi titka azonban nem a mérsékelt demokratikus látszatreformoknak, hanem a gazdasági élet átalakításának köszönhető - véli Kurlantzick. A pártvezetésnek a politológusokra és a közgazdászokra rácáfolva sikerült a gazdasági növekedés következtében megjelenő prosperitást saját legitimitásának erősítésére használni. A nagyvárosi középosztály megerősödött: Sanghajban ma már 9 ezer dollár az egy főre jutó GDP, ami a közepesen fejlett országok átlagának felel meg. Peking ugyanis engedélyezte ugyanis a magántulajdont és a magánvállalkozást. A korábban leginkább elégedetlen értelmiséget pedig az egyetemi és az akadémia élet felvirágoztatásával érte el: jelentősen növelte az egyetemi hallgatók számát, és kutatóintézetek tömkelegét hozta létre, zsíros álláslehetőséget biztosítva ezzel, és egyúttal erősítve az értelmiség fölötti kontrollt is.

A középosztály így az egypártrendszer haszonélvezőjévé vált. Mivel az átfogó demokratikus átalakulás ellentétes lenne gazdasági érdekeivel, belenyugodott, hogy a jólétért cserébe el kell fogadnia a kommunista párt politikai egyeduralmát. Ha ugyanis átalakulás kezdődne, akkor az évente több tízezer tüntetést kezdeményező vidéki szegények is részt követelnének a jólétből - a városi elit rovására. „A középosztály a párt legerősebb bástyája" - idézi Kurlantzick John Lee washingtoni Kína-szakértőt, aki szerint egyáltalán nem meglepő, hogy a kommunista pártba új belépők legnagyobb része a középosztályhoz tartozik.

A pártnak még az információs forradalmat is sikerült saját szolgálatába állítani. Hiába terjed az országban rohamosan az internet, a kínaiak elsősorban nem a demokrácia és a szabadságjogok tanulmányozására, illetve a kormány visszaéléseinek leleplezésére használják a világhálót. Peking tétlenül nézi az illegális kalózmásolatok terjedését, és csak a politikailag veszélyes oldalak elérését korlátozza: a Tienanmen téri mészárlással, a Falun Kong vallási mozgalommal és az emberi jogokkal foglalkozó portálokét. És amíg a legújabb amerikai filmek és CD-k ingyen letölthető, a kínaiak nem is nagyon akarnak politikai szabadságot.

Kurlantzick megjegyzi, hogy a Kínai Kommunista Párt régi hagyományát felújítva elővette a nacionalizmus eszméjét is. Peking egyre nyíltabban hangoztatja a kínai különutasság eszméjét, és támogatja a han nacionalizmust. A nemzeti érzés megerősítése segít a párt legitimitásának erősítésében és a fővárostól távoli tartományokban megjelenő etnikai lázadások leverésében.

A kínai rezsim stabilitását jól mutatja, hogy a 2012-ben esedékes vezetőváltás előkészületeit sem kísérik súlyos belharcok: a rendszer átalakítását tervező jelölt neve fel sem vetődik, az esélyesek kizárólag a párt rivális, ám az egypártrendszer fenntartásában egyaránt érdekelt, és ezért egymással szolidáris, kiegyezésre hajló körökből kerülnek ki. A nép sem követel változást: a Pew közvélemény-kutató 2009-es globális hangulatindexe szerint a kínai az egyik leginkább elégedett nép.

„A Kínai Kommunista Párt sikere arra készteti a világot, hogy átgondolja az autoritárius rezsimekről stabilitásával kapcsolatos álláspontját" - véli Kurlantzick. Könnyen lehet, hogy be kell látnia, hogy a demokratikus átalakítás lassabban következik be, mint azt a Nyugat korábban hitte. Sőt, az sem biztos, hogy valaha bekövetkezik. Ennek belátásra utal az is, hogy Barack Obama novemberi pekingi látogatása során elődeivel ellentétben nem emelt szót a többpártrendszer és az emberi jogok mellett, ezzel mintegy belenyugodva, hogy Kínában nem lesz demokrácia egyhamar.

A kínai kommunizmus stabilitásának globális jelentősége van - jegyezi meg az amerikai elemző. Emlékeztet rá, hogy a vietnámi, a kubai, a szíriai és a kirgiz vezetés egyaránt megpróbálja a kínai pártvezetés módszereit lemásolva átmenteni hatalmát, és a gazdasági fejlődést saját legitimitásának erősítésére használni.

Ami pedig a jövőt illeti, minden a középosztály életszínvonalának alakulásán múlik - zárja fejtegetését Kurlantzick. Amennyiben a gazdasági növekedés lassul, és a városi elit jóléte csökken, akkor valószínűleg nőni fog az elégedetlenség. Hosszú távon a túlzottan felkorbácsolt nacionalizmus is veszélyeztetheti a párt hatalmát: ha a kínaiak nemzettudata a kívánatosnál is jobban megerősödik, akkor a nemzeti érdek képviseletét a párthűség elég állíthatja.

http://www.boston.com/bostonglobe/ideas/articles/2009/11/22/the_surprising_persistence_of_chinese_communism/

Párizs meggondolatlan lépései bátorítják Moszkva provokatív magatartását

A Földközi-tengeri medence a román védelmi stratégia egyik legfontosabb színtere, így nem véletlen, hogy nagy figyelmet szenteltek mindenkor a kaukázusi eseményeknek, a posztszovjet térségben kibontakozó függetlenségi fejleményeknek és nem utolsósorban annak, ahogyan e jelenségekre Moszkva válaszolt. Bukarest igyekezett mindig biztosítani a Nyugatot, konkrétabban a NATO-t és Washingtont, hogy elkötelezettségére mindig is számíthat.

Kormányzati körökben ezért rendkívül érzékenyen reagálnak Nicolas Sarkozy francia elnök azon döntésére, melynek értelmében a legmodernebb elektronikával, illetve fegyverekkel és a mobilitást segítő technológiával felszerelt úgynevezett Mistral hadihajókat adnak el Oroszországnak. A tranzakció megsokszorozza Moszkva manőverezési képességeit a térségben.

A bukaresti napilap emlékeztet rá: Sarkozy elnök a grúz-orosz konfliktus kitörését követően azonnal a két érintett fővárosba utazott és nyomást gyakorolt a felekre, aminek eredményeként a véres események eléggé gyorsan lezárultak. (Sarkozy az EU soros elnökeként közvetített ) Az akkori francia magatartást igencsak indokolta a felismerés: az ellenőrzés nélkül hagyott Oroszország bármire képes környezetében, ezért a nemzetközi tényezők állandó nyomásgyakorlása nem csak javallott, de egyenesen szükséges. Furcsa, hogy Sarkozy elnök épp most feledkezik el minderről – írja a lap –, a modern fegyverek ugyanis tovább bátorítják Moszkva kalandor politikáját.

A Mistral típusú hajók kész úszó támaszpontok 900 katonával, 16 támadó és szállító helikopterrel, valamint 40 tankkal, továbbá más típusú szállító és harci járművel. Ráadásul Párizs arról is tárgyal az oroszokkal, hogy eladja e hajók gyártási licencét, melyeket ezután az oroszok maguk állíthatnak elő Szent-Pétervár-i gyárukban.

Kiépített repülőterekről a fent említett két gép a parancskiadástól számított pár percen belül már fel is szállhatott, de időbe telt, mire eljutottak a célterület fölé, elvégezték a feladatott, majd visszatértek a bázisra, ahol csak ezután kezdődhetett a megszerzett információk kiértékelése. Napjaink háborús konfliktusaiban, a reguláris hadseregek számára létfontosságúvá vált az „üss és fuss” taktikát alkalmazó gerilla csapatokkal szemben a valós időben történő felderítés. Egy közúton haladó gépjármű konvoj igazi csemege, a lesben álló, vállról indítható rakétákkal jól felszerelt gerilla csapat számára.

Az ellenük való védekezés egyetlen lehetséges formája – az előbb említett konvoj példa esetén – ha a menetoszlop előtti útszakaszt folyamatosan figyelik, és előre felkészülnek egy esetleges támadásra.

És itt jön a képbe a pilótanélküli repülőgép. Méreteit tekintve létezik a kézből indítható – ahogy a gyerekek a papírrepülőt, úgy indítják útjára -, platformról bevethető – ezt katapulttal indítják jármű platóról vagy állványról -, illetve a kiépített repteret igénylő változat. A repülőgépet irányító „pilóta” egy számítógép előtt ül, kezében joystickkal, meg néhány kapcsolópanellal körülvéve, egy szobában, valahol a front közelében.

Bevetési időkorlátjaikat tekintve, a pilótanélküli gépek 1-2 órás bevetésektől kezdve akár több napos repüléseket is végre tudnak hajtani leszállás nélkül, persze ez típusfüggő. Meghajtásukról kisebb, kézi indítású típusoknál akkumulátor és légcsavar, nagyobbaknál robbanómotor és légcsavar, a legnagyobbaknál sugárhajtómű gondoskodik.

Radarkeresztmetszetük igen kicsi, ha nem hordoznak külső függesztményként egy-két bombát, akkor elég nehezen észlelhetőek. Felderítő eszközeik igen kifinomultak, vizuálisan bármilyen napszakban képesek több kilométer magasból is kitűnő minőségű képet adni akár egy doboz gyufáról is. Azonban sűrű ködben vagy esőben lejjebb kell ereszkedniük, és ilyenkor csak a hőkamerájukkal látnak, azzal sem távolra.  Csapásmérő képességeiket tekintve elterjedőben vannak a rakétával és kisebb bombákkal felszerelhető típusok, amelyek már jó pár sikeres bevetést tudhatnak maguk mögött. Az alkalmazott fegyverek listája egyelőre nem túl hosszú, önvédelemre hőkövető keresőfejjel ellátott rakétákat, páncélozott és élőerő ellen irányított rakéták és bombák hordozására alkalmasak.

A pilótanélküli repülőgép fegyvernem területén eddig Izraelnek és Amerikának sikerült maradandót alkotnia, az európai és más gyártók hasonló termékei még nem számítanak ellenfélnek a fegyverbeszerzési tendereken. Oroszország is gőzerővel fejleszti saját gépét (a Dozor-3-ast), ám Zelin vezérezredes, az orosz légierő főparancsnoka egy sajtótájékoztatón igen lesújtóan nyilatkozott a gép képességeiről. Ezt látszik alátámasztani az a tény, miszerint Oroszország 53 millió dollár értékben 12 darab pilótanélküli repülőgépet vásárol(t) Izraeltől. (Nem titkolt szándékuk, hogy a megvásárolt gépekből néhány darabot „tanulmányozás” céljára használjanak fel.)

A pilótanélküli felderítő repülők és a kezelőszemélyzet rádión, vagy műholdon keresztül kommunikálnak egymással. Előfordult – nagyon sokszor – hogy a felbocsátott géppel megszakadt a kapcsolat, ilyenkor a repülő eszköz automatikusan visszafordul, és megkeresi azt a pontot, ahol még „megvolt a jel”. De az is lehetséges, hogy ilyen esetben robotpilótájával lerepüli az előre beállított útvonalat, majd visszatér a bázisra, ahol addig remélhetőleg helyre tudják állítani a kapcsolatot, ugyanis automatikus leszállásra nem képesek.

Megtörtént olyan eset Afganisztánban, hogy a géppel megszakadt a kapcsolat, és többszöri próbálkozásra sem sikerült visszaszerezni a földi személyzetnek az irányítást. A beprogramozott útvonal helyett a robotpilóta a „saját feje” után ment, egyenesen Kína felé… Elfogására egy F-15-ös repülőgépet küldtek, ami épphogy utolérte, és meg tudta semmisíteni, mielőtt a csúcstechnológiával felszerelt repülőeszköz átlépte volna a határt…

Létezik egy orosz fejlesztésű, kereskedelmi forgalomban kapható (26$-os) szoftver, aminek segítségével iraki ellenállók figyelték a felderítőgépek által közvetített képet otthoni számítógépeiken, így mindig tudták, hogy hol veszélyes az adott időpontban mozogni. Miután ez kiderült, az amerikaiak természetesen megtették a megfelelő ellenlépéseket.
A jövő úgy látszik a pilótanélküli repülőgépeké, már javában folynak az első tesztrepülések a vadászbombázó kivitelű, lopakodó technológiával épített gépekkel. Persze egyelőre csak nyugaton.