".Isten szeretet, és aki szeretetben marad
az Istenben marad, és Isten is őbenne."
A diákok több mint felét zavarná, ha cigány padtársa lenne, 2005-ben csak 44 százalék mondta ezt. Egy román padtárs 34, egy zsidó pedig 31 százalékot zavarna. Kínait 24, szlovákot 22 tűrne nehezen naponta maga mellett. A cigányokat a gimnazisták, a zsidókat a szakközép- és szakiskolások utálják jobban.
A diákok többsége szerint a demokrácia fő feladata a magánélet védelme. Második helyen a törvények betartása és a szólásszabadság áll. A fővárosi fiatalok 67 százaléka szerint bármiről és bármikor joguk van véleményt mondani. A vidékieknek csak 57 százaléka gondolja így.
Thomas Lynn Bradford-ot annyira izgatta a halál utáni élet és a lélek kérdése, hogy 1921-ben megnyitotta lakásában a gázcsapokat, miután hirdetés útján talált egy spiritisztát, akivel megegyezett, hogy a halála után megidézi őt. A New York Timesnak a médium, Ruth Doran úgy nyilatkozott, hogy sikerült kapcsolatba lépnie Bradforddal, de többet nem árult el.
Robert Thouless pszichológus hasonló kísérletbe fogott, 1946-ban titkosított egy szerinte feltörhetetlen üzenetet mondván, hogy ha a halála után bárki visszafejti a szöveget, az minden bizonnyal kommunikált vele valamilyen módon. Amikor a tudós 1984-ben meghalt, sokan próbálkoztak a megfejtéssel sikertelenül, mígnem egy spiritiszta azt állította, hogy beszélt Thoulessel, aki időközben elfelejtette a kulcsot.
Mások leegyszerűsítették a kérdést: első lépésként az egyén test nélküli részét, a lélek nyomait kutatták, talán abból a megfontolásból, hogy ha az embernek van elpusztíthatatlan része, akkor ezzel a résszel valaminek történnie kell a halál után. Duncan MacDougall például az 1900-as évek elején úgy kísérletezett a lélek bizonyításával, hogy a haldoklók segítségével megpróbálta lemérni a távozó lélek súlyát. Semmit nem talált, a később városi legendává vált 21 grammos súlyvesztés csak kitaláció.
A kilencvenes években egy lelkes birkatenyésztő ismételte meg a kísérletet állataival, és úgy találta, a birkák súlya a halál pillanatában inkább megnő, semmint csökken. A New Scientist ebből arra a merész következtetésre jutott, hogy a lelkünk a halál pillanatában a halott birkákba vándorolhat.
A tudományos kísérletek általános naivitása az évek során mit sem változott, de az okok kutatása mára mintha háttérbe szorult volna, csak a jelenség közvetlen bizonyítása a cél. Legutóbb az amerikai és angliai orvosok azt találták ki, hogy huszonöt kórház sürgősségi szobáiban helyeznek el szellemtesztelő eszközöket: a beteg számára láthatatlan helyeken monitorokat helyeztek el, amiken véletlenszerű képek villannak fel. A beavatkozás után az újraélesztett és halálközeli élményt átélt betegeket megkérdezik, látták-e a képernyőn lévő fotókat, egyelőre azonban a kísérletek nem hoztak kézzelfogható eredményt.
Az ötletet az 1984-es teniszcipő-eset inspirálta, amikor egy nő a szívinfarktusa után arról számolt be, hogy az utcán látott valakit, aki a bal oldalán kopott, sötétkék teniszcipőt hordott. A részletesen körbeírt cipő gazdáját megtalálták, a lábbeli hasonlósága pedig megdöbbentette a jelenlévőket.
Mindannyian hallottunk már olyan emberekről, akik a klinikai halálban hosszabb-rövidebb időt eltöltve később érzésekről, esetenként látomásokról számoltak be. Legtöbben a haldokló testük környezetét is tisztán érzékelték, kívülről vélték látni a helyiségben tartózkodó többi embert is. Ezek a történetek pedig sokak fantáziáját megindítják.
Volt olyan orvos is, aki állítólag visszatért, pedig nem volt részese spiritiszta kísérleteteknek. A brazil José Arigo dr. Adolphus Fritz szellemét idézte meg, hogy az ő segítségével mindenféle előképzettség nélkül műtsön embereket, általában piszkos konyhakéssel, vagy ollóval. A csodadoktor akkora megütközést és zavart keltett a tudóstársadalomban is, hogy a kormánya 1956-ban börtönbe zárta - később azonban kegyelmet kapott. 1971-es haláláig vagdosta az embereket sterilizálatlan szerszámokkal, állítólag több százezer embert gyógyítva meg.
Dr. Raymond Moody elsőként gyűjtötte össze a halál utáni élményeket 1975-ben megjelent, Élet az élet után című könyvében, melyben több mint száz, a klinikai halál állapotából visszatért vagy a biológiai halálhoz közel álló ember tapasztalatait írta le. Az élmények részleteikben különböznek, mégis számos közös elemet fedezhetünk fel a halálközeli élményekben, ahogy azokat Moody elnevezte. Ilyen az addigi élet áttekintése, az időtlenség és testenkívüliség élménye, találkozás idegen vagy éppen ismerős emberrel, és persze sokan látják a már klasszikusnak számító fényt is az alagút végén.
Moody könyvében olvashatunk egy Long Island-i asszonyról, aki annak ellenére, hogy tizennyolc éves kora óta vak volt, újraélesztése után részletesen beszámolt arról, ami körülötte történt. Elmondta, hogy néznek ki a műszerek, amiket sohasem láthatott, és az orvos ruhájának színére is jól emlékezett. Moody után számos orvos készítette el a maga interjúsorozatát hasonló betegekkel, ám az egyre halmozódó esettanulmányokat eddig nem követte átütő erejű magyarázat.
Kevin Nelson, a Kentucky Egyetem kutatója szerint a halálközeli élmények teljes egészében magyarázhatóak biológiai folyamatokkal, sőt, szerinte az emberek 40 százaléka orvosilag alkalmas az alagút végén tündöklő fény megpillantására, mivel az nem más, mint egyfajta alvászavar, amit a stressz vált ki a szervezetből. "Az élmények közös vonásaiban én biológiai hátteret látok" - mondta el a kutató, aki szerint meglepő hasonlóság van a REM-alvási szakasz (Rapid Eye Movement, az ébrenléthez nagyon közeli állapot) és a halálközeli élmények tapasztalatai között. A tudós itt az eufóriára, az alagútélményre, és a testenkívüli érzésre gondol, amik a narkolepsziásoknál is gyakran jelentkeznek. A megállapítást azzal a 110 emberrel végzett kísérlettel támasztották alá, amely során kimutatták, hogy a halálközeli élményt átélt embereknél az ébrenlét és az alvás fázisa kevésbé különül el, mint azoknál, akik nem éltek még át hasonlót.