Naplom.com - Naplóm
március 11.
"Ha Európa nyugati részében a jelen időszámítás első századaiban megszűnt az ott több mint másfél ezer esztendőn át virágzó magyar nyelv és helyette kialakultak a ma használatos angolszász és latin nyelvek, felelnünk kell arra a kérdésre, hová lett a magyar nyelv és miből keletkeztek az úgynevezett "indoeurópai" nyelvek.
Az indoeurópai nyelvek jellemző vonása nem a ragozás, hanem a hajlítás. Közéjük tartoznak az angolszász és román (azaz latin eredetű) nyelveken kívül a germán és szláv nyelvek is. Mindezek kialakulását régebben úgy képzelték el, mintha egy közös ősnyelv leszármazói lennének, az indoeurópai ősnyelvé, amelyből Kr. e. 2000 után váltak ki és önállósultak fokozatosan (filiáció elmélete). A közös indoeurópai nyelvet beszélők őshazája, ahol szétszakadásuk előtt még valamennyien együtt éltek, "valahol" Közép-Európában lehetett, mások szerint valahol Kelet- Európában, ismét mások szerint a Kaspi-Oxus vidékén. Ebből a feltételezett őshazából aztán egy feltételezett népvándorlással közelebbről még meg nem határozott időben diadalmasan behatoltak Európa legtöbb tájába, leigázták az ott élő barbárokat (?!) és lerakták, ők (!), a máig tartó magas kultúra alapjait. "
"Az újabb kutatók a nem-magyar típusú európai nyelvek kialakulását a jelen időszámítás I. évezrede folyamán képzelik el, de nem az Ótestamentumban gyökerező leszármazási elmélet (filiáció) alapján, hanem úgy,; hogy az Európában általánosan elterjedt korábbi nyelvhez (mi tudjuk: a magyar nyelvhez) valamilyen idegen nyelv keveredett és e kettő össze elegyedéséből állt elő az új nyelv. Erre mutat az angolban, franciában;: latinban, csakúgy mint a germánban és szlávban egyformán megtalálható rengeteg pre-latin (azaz magyar) szó. Ez újabb látószögben tehát nagy nyomatékkal kerül előtérbe Európa őslakosságának nyelve. (59) A nyelvészek ezért most egyrészt az ősi európai nyelv kilétét kutatják, annak eredetét, szókincsét és rokonságát, másrészt szeretnék megtudni, melyik volt az a keveredő második nyelv, amelynek hatására itt is, ott is előállt egy-egy új nyelv. E téren a kutatások nehezen haladnak előre; mert hiányzik az a felismerés, hogy az európai ősnyelv a magyar nyelv volt és hiányzik az a második felismerés is, hogy a reá ható erő a magyar népek nyomában érkezett szemita népek voltak. A nyugati tudósok annyira eredetinek képzelték el a múltban az ő nyelvüket és azt annyira mindenek felett állónak vélték, hogy most valóságos lelki mártíromságot szenvednek az új valóság láttán. "
"Akik mégis ezen az új vonalon haladnak, vagyis a leszármazás (filiáció) helyett a hozzávándorlás (admigráció) alapján képzelik el az indoeurópai nyelvek kialakulását, bizonyos törvényszerűségeket már megállapítottak, nevezetesen azt, miként születtek az európai ősnép (magyar) szavaiból indoeurópai (angol, francia, latin, szláv, német) szavak. Látják például, hogy a keveredés folyamán a szókezdő mássalhangzó gyakran elváltozott és rendszerint valamilyen lágyabb formát vett fel. Észrevették, hogy a hangsúly a szavak első szótagján meggyengült és hátrább került, minek következtében az első szótagban szereplő eredeti magánhangzó elnémult s ott mássalhangzó-torlódás keletkezett. Így jöttek létre az indoeurópai nyelvekben a Br, Dr, Kr, Fr, Sr, Tr, Kl, St, sőt Str hangokkal kezdődő szavak . Akik ugyanebben a szellemben a latint vizsgálták meg, rámutattak arra, hogy e nyelv szerkezetében (akárcsak a germánban) feltűnő nagy szerepet játszik az őseurópai (magyar nyelv Úr szava, különösen a szenvedő igealakban, pl. It-ur, Loquit-ur, ahol ezzel a szóval az általános alanyt fejezik ki ."
....bőséggel lehetne folytatni, de itt most ez nem lehetséges. Egy dologra azonban mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet. Nem biztos, hogy mindig véres ellenség fogalma, mindig és mindenhol érdek:
"Az újabb kutatási irány hangja, amelyben sok a tapogatózás és beleütközik a régi meggyőződésbe, de mégis tudomást kell vennünk róla annál is inkább, mert a szemiták Régi Keletről Európába jött tömegei ,a magyar őstörténet tételeit is támogatják. " !!!
Bele kell kicsit merülni a dolgok kutatásába és nem igaz, hogy ne lehessen megfelelő, érthető, elfogadható megállapításokra , tényekre bukkanni. Aki keres, talál...
március 11.
Pontosan mit is ünneplünk Március 15-én? Ezt a kérdést már sokan, sokszor feltették maguknak hazafias körökben. A magunk részéről nyugodtan kijelenthetjük: Március 15. egy szimbolikus dátum, szimbolikus kezdete valaminek, egy folyamatnak, amely végül a dicsőséges szabadságharcba torkollott. Tehát: mi – amikor 1848. március 15-ről van szó – nem önmagára az 1848. március 15-i eseményekre gondolunk, hanem az azt követő szabadságharcra, amelynek során (1849 tavaszára) móresre tanítottuk Európa – és az akkori világ – egyik legerősebb hadseregét, az osztrák császári hadsereget. Gyakorlatilag teljesen önerőből, a semmiből hoztunk létre egy ütőképes honvédsereget, majd vívtuk ki szabadságunkat. Szomorú tény azonban, hogy az akkori illegitim uralkodó, Ferenc Jóska végső elkeseredésében segítséget kért és kapott I. Miklós orosz cártól (ezért minden megalázkodásra képes volt, még kezet is csókolt neki). Az oroszok Paszkievics és Rüdiger vezette 200 ezres haderejével szemben pedig már esélyünk sem volt, mint ahogyan a korabeli Európa más hadseregének sem lett volna esélye (lásd Napóleon vereségeit 1812-1813-ban).
Megállapítottuk tehát, hogy Március 15. pusztán egy szimbolikus dátum. De miért is? Azért, mert azon a napon, 1848. március 15-én nem történet semmi érdemleges Pesten és Budán sem. Forradalom pedig végképp nem volt. Nem dördült el még egy puskalövés sem. A vér nélküli forradalmak esetében pedig mindig bűzlik valami. 1848-ban a Habsburgoknak úgy kellett már a pesti megmozdulás, mint egy falat kenyér. Ennek ürügyén lehetett belevinni ugyanis a magyarokat a fegyveres ellenállásba és csak így nyílott lehetőség a Széchenyi vezette reformkor végleges megakasztására. Tudvalévő ugyanis, hogy a magyar gazdaság és a nemzet magára találása Széchenyi alatt egyáltalán nem tetszett a Habsburgoknak. Ennek mindenképpen véget akartak vetni valamiképp. És ha nem ment az 1830-as, 1840-es években bevetett törvényes és törvénytelen eszközökkel, akkor egy kiprovokált „rebellis fegyveres zendülés” ürügyén végre meg lehetett tenni a szükséges lépéseket. Az, hogy 1848 kora tavaszán mi történt a Pilvax kávéházban, igazán azért nem lényeges, mert ott a császári titkosrendőrség tudta és elgondolása szerint történt minden, még ha erről a lánglelkű, fiatal Petőfiék nem is tudhattak. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a korabeli Pest és Buda 1848-ban még német többségű városok voltak, ügynökök beszervezése nem okozhatott különösebb gondot a császáriaknak. A vidékről felkerülő, radikális változásokban gondolkodó magyar fiatalok megfigyelése így nem volt probléma (akárcsak napjainkban).
A gyanús momentumok a pesti események kapcsán: az összeverődött valóban nagy, ám fegyvertelen tömegtől mi félnivalója lehetett a Budán székelő Helytartótanácsnak? Akiknek a Budai Várban a kor legmodernebb tüzérségével ellátott nagy létszámú, jól kiképzett fegyveres erő állt a rendelkezésére? Na ne vicceljünk már, hogy ezek megijedtek a fegyvertelen, esernyős tömegtől (amely ráadásul tele volt a császáriak profi ügynökeivel, akárcsak az elmúlt évek „rendszerváltó” utcai eseményei során). Ez egyszerűen nem logikus. Az akkori Helytartótanács szépen eljátszotta az előre megírt forgatókönyv alapján a maga kis megijedős színjátékát, sőt, még az első baloldali gondolkodót, Táncsicsot is kiadták a börtönből, hogy hihetőbb legyen a darab (ezzel semmilyen veszteség nem érte őket). Természetesen a szintén császári ügynök Landerer, a híres nyomdász is ki kellett, hogy nyomtassa a 12 pontot és közben úgy kellett tennie, mint aki nagyon fél. Amennyiben a császáriak nem így látták volna helyesnek az események folyását, a várbeli tüzéréggel bármikor rommá lövethették volna Pestet (mint ahogyan később, a szabadságharc alatt Hentzi meg is tette). A sorezredeknek a fegyvertelen emberek elleni esetleges szuronyrohamáról pedig itt most ne is beszéljünk.
Március 15. azért sem lehetett forradalom, mert nem történt semmiféle hatalomváltás. Az akkori császár és király, a félkegyelmű V. Ferdinánd is a helyén maradt. A Habsburgoknak már csak azért főhetett a feje, mert a magyarok részéről sehogyan sem akartak előkerülni a fegyverek (ügyeltek a törvényességre). Igaz ugyan, hogy a Habsburg dinasztia ekkor Bécsben és Itáliában is harcban állt az ottani felkelőkkel, de amikor Nyugaton úrrá lettek a helyzeten, máris a magyar fegyveres ellenállás kiprovokálásán munkálkodtak. 1848 késő tavaszától először a szerbeket, aztán a horvátokat (Jellasics) és a románokat is sikeresen uszították az uralkodó által elfogadott törvényes Batthyány-kormány ellen. A sárga-fekete császári lobogók alatt érkező horvátok pákozdi veresége után aztán kibújt a szög a zsákból: immár császári sorezredek indultak Magyarország teljesen jogellenes leigázására (Windisch-Graetz). Ekkor a magyarok felvették a harcot, a semmiből hadsereget, tüzérséget teremtettek és 1849 tavaszán megindulhatott hadtörténelmünk párját ritkítóan dicső hadjárata, a tavaszi hadjárat, amelynek végén, 1849. május 21-én Buda várát is sikerült visszavennünk Hentzitől, aki ekkor már hosszú idő óta lövette Pestet, sőt a Láchidat is fel akarta robbantani.
Arra, hogy a háttérben ekkor milyen nemzetközi erők munkálkodtak, most részletesen nem térünk ki (gondolunk itt az 1848. februárjában, Párizsban kiadott Kommunista Kiáltványra vagy az egyéb francia behatásokra, mint pl. a trikolóros kokárdák megjelenése). És azzal sem foglalkozunk, hogy a szabadságharc esetleges győzelme után hogyan vitte volna kenyértörésre a dolgot az ultraliberális miniszterelnök, Szemere Bertalan és köre, valamint a hadsereg vezérkara, élén Görgeivel.
Mit jelent tehát nekünk Március Tizenötödike? A nagyszerű szabadságharc szimbolikus kezdetét, tehát magát a mindenkori magyar szabadságharcot.
Berényi Sebestyénmárcius 11.Kimondod az igazságot, hát tagadják a bűneiket és Krisztus igazságát és tanításait, illetve azt, hogy ők ennek a tanításnak az e
A magyar "jogrendben" minden mindenből következik, de annak ellenkezője is. Bizonyos értelemben Magyarországon valósult meg a tökéletes demokrácia, hiszen a bolsevik-kapitalista elemekből mindből a legrosszabbak maradtak meg, és ez az állapot az, amely felé az egész demokratikus rendszer halad, a posztkommunista világgal együtt (hiszen egy hazug és istentelen rendszernek nem is lehetnek pozitívumai, legfeljebb csak akkor, amikor a rablott zsákmányt osztogatják, mint az USA-ban, hogy jusson a népnek is valami). Ennél a rendszernél csak az izraeli rendszer sötétebb, amely tisztán zsidó-talmudi irányítással a sátán földi királysága, annak vetülete. A szélsőséges zsidó soviniszta liberalizmus a talmud nyílt leképezése, buzulással, gyerekgyilkossággal, droggal, szervkereskedelemmel együtt. Lehetne elemezgetni a leírt törvényeket, de sok értelme nincs, mivel egyrészt úgysem tarthatók be, másrészt a törvény az elnyomott tömegeknek van, nem a vezetőknek, a vezetői réteg a mentelmi joggal vagy anélkül úgyis azt tesz amit akar.
Tamási Attila
március 11.
Igen, BEHÓDOLÁS.
A himnusz? Arról ne is beszéljünk... Ennyire tellett.
Mi azért köszönjük az elismerést!
barikad.hu
…engem galambomnak…”. Így kezdődik a tót himnusz, amely valójában magyar népdal, s mint ilyet Bartók Béla is lejegyezte. Vagy Bela Bartok? Nem is tudom hirtelen, mert hovatovább minden magyarnak hitt híresség tóttá válik, ha Robi Fico végére jár a magyar történelemhamisításnak. És miért ne járna utána?
A tót „História” címmel megjelenő havilapban már egy elfeledett tót tudósról szóló könyv recenziója jelent meg. És ez a szerencsétlen, és elfeledett tót tudós nem más, mint Stefan Anian Jedlik, azaz Jedlik Ányos Benedek-rendi szerzetes, aki az ősi tót iskolarendszernek köszönhetően feltalálta a dinamót. De ott van a régebbi elfelejtett tót hős is, Mikulás Zrinsky, akit mi, ostoba és nacionalista botor magyarok Zrínyi Miklósként tartunk magunkénak.
Rákócziról, Thökölyről és másokról ne is beszéljünk, de lehet, hogy Kodály is hamarosan tót zeneszerző lesz. Igaz, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Gabrielovi Bethlenovi is híres tót történelmi személyiség volt e tudományos tót lap szerint.
De ez az élet. Változik a világ, és mi is változunk benne. Kilencven esztendeje kötelező volt lemondani a magyar állampolgárságról, mert Magyarországot a kulturált, művelt Nyugat a saját kárára fölszabdalta. Az addig „nemvoltország”, Tótia – ahogy akkoriban nevezték –, hatalmas birodalommá vált, és bekebelezte Csehországot is. Pedig – és erről sem szól sem a magyar, sem a tót történelemhamisítók sokasága –, a magyar kormány 1920 februárjában teljes körű autonómiát engedélyezett a tótoknak, saját minisztériumokkal, saját kormánnyal. A művelt Nyugat azonban pénzért, ledér éjszakákért, s persze felsőbb kőműves-parancsra szanaszét hasította Magyarországot.
Milliókat ölt meg ez a döntés azóta, de csak magyarok millióit. Nem a nagyszerű választott nép tagjait, tehát kit érdekel? Lehet büntetlenül tagadni, lehet lekicsinyleni e szenvedéseket sőt, az MDF legértelmesebb vezetője, a rovarirtó kisiparos Herényi Károly szerint maga az üldözött MAGYAR – véletlenül sem a zsidó – hibája, hogy egyáltalán üldözték. Ki foglalkozik manapság ezekkel a dolgokkal. Régen voltak, ma már történelemnek számítanak, s amúgy is mi magyarok hamisítjuk folyton a történelemkönyveket – mondják a tótok… is. A többiek egymást túllicitálva bizonygatják ostobábbnál ostobább történelmi adataikat, amelyekből aligha lehet eldönteni, hogy voltaképpen melyik nép is az Európában, amelyik a legelőször betette ide a lábát. Hiszen Trianon óta minden nemzet(ecske) ezt magának vindikálja, bizonyítva ezzel, hogy a magyarok az ő nyugalmas ittlétüket zavarták meg a Kárpátok gyűrűjében az úgynevezett honfoglalással. A tótok lassan arra a cáfolhatatlan következtetésre jutnak, Szvatopluk és Árpád ugyanazon személy volt, csak skizofrén. A történelem tehát furcsa dolgokat produkál.
Most viszonylagos béke van Romániával, Szerbiával, Ukrajnával, Horvátországgal, és Ausztriával is. Azonban választási kampány van Magyarországon, s ebben a kampányban bizony elővették a jó anyaországiak a nemzetiségi, a Trianonos, és az egyéb efféle cinkelt kártyákat. A választások után úgysem történik semmi, és egyetlen képviselőnek sem lesz továbbra sem szívügye a határon túli magyarság sorsa, de most legalább kiordítozzák magukat. Olyan anyaországgá lett Magyarország, amelyet a gyermekei bizony nagyon szégyellnek. Vagy sajnálnak? Ki tudja. Amolyan jólszituált gyerekek hajléktalan és alkoholista édesanyjára hasonlít ez a mai Magyarország. Mért mondom ezt? Mert az alkoholista hajléktalan ordítozik mindenkire mindent, s véd olyanokat is e dühkitöréseiben, akik voltaképpen ma már őt kénytelenek védeni. Kapóra jött ennek az anyaországnak ma a tót himnusz, kötelező éneklése az iskolákban. Ráadásul a tót himnusz nem is tót himnusz, de ezt mindegy… hiszen hallottunk már klezmer zenében is zsidó népzeneként magyar népdalt. Belefér, hiszen ekkor népzenei kincs senkinek nincs rajtunk kívül a világon. Lophatnak belőle himnusznak valót, népdalnak illőt, s akár rockosíthatja is, aki akarja… Tehát kötelező a tót himnusz éneklése az iskolákban… és ez ma Magyarországon hatalmas problémát jelent a jobboldalnak. Tudok olyan országot, ahol minden reggel egy másik nemzet himnuszát kellett énekelni, nem volt kétnyelvű bizonyítvány, s ez mégsem zavarta az alkoholista, hajléktalant, azaz, az anyaországot. De most kampány van. Kell a balhé. Kell miről beszélni, kell kit szidni, mert nem is kampány a kampány, ha nincs cirkusz. Csak sajnos azt nem látja az anyaországi, amit látnia kellene. A felvidéki magyarságban már nincs erő. Mert felvidéki magyar is alig van már. S aki van, fél, mert Ficóhoz képest Adolf Hitler egy élelmes kisdiák volt csupán. És Ficó után úgy mennek a buta, európaiatlan tótok, mint a tipegő pipék az anyjuk után. Gyűlölik a magyart, mert nem ismerik a saját történelmüket, amely a magyarok nélkül nem is léteznék. Ám, ha a pipék anyja rossz helyre lép, azt a pipék is megkeserülik. De ez már legyen az ő dolguk. A felvidéki magyar tehát fél, retteg, ezért két dolgot tesz. Vagy tót iskolába íratja a gyermekét, vagy ha közel van a határhoz, Magyarországon járatja iskolába – ami Hiller óta szintén nem előny. A legtragikusabb azonban az, amit ma hallottam Nyitrán: – „Mi nem vagyunk magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok.” És ezt három, öt-hat év körüli kisgyermek mondta teljes meggyőződéssel, ellenkezést nem tűrő hangon, amikor rákérdeztem a nemzetiségi hovatartozásukra.
Aztán rájöttem… talán jobb is, ha ezt az egy népdalt, mégha tót himnuszként is, de megtanulják, s ha Jedlik Ányost is tótnak tudják – de legalább ismerik, s talán az idők változásával, amikor számukra is kiderül, hogy nem is volt tót, pont rá lesznek büszkék, s általa ismét büszke magyarok.
Addig meg mi énekeljük saját gyönyörű népdalunkat, ők pedig csattogóbb formáját, mint a tót himnuszt. Bár jobban tennék Ficóék, ha kitalálnának maguknak egy új himnuszt, a nagy tót zeneszerző, Franciscovi Erkelovi zenéjére. Addig is reménykedjünk régi jó, magyar (vagy tót?) közmondásunkban: – „A tót is megnyugszik, amikor leesik a fáról.”
És a faág bizony már reccsenget. És van még egy találó, több évszázados magyar közmondásunk, amelyet végszóként csak-csak idevetek, köszönetül Jedlik Ányosért: „A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember.”
Stoffán György helyettes főszerkesztő – Európai Idő – Sepsiszentgyörgy
Nemzeti InternetFigyelő
