Naplom.com - Naplóm

Újra rakod minden vihar után szerteszórt építőkockákban alvó, földig rombolt tenmagad. Eltaposott vázlataid újrarajzolod, meggyűrött szalagodat felemeled a földről. Darabjaid, vércseppjeid, alkonyaid minden sóhajban kínokért fájnak.

Kis fa építőkockák szerteszét a padlón: most is belehalnál. Lerombolták a játékkastélyt, elromlott a kifordított hasú játékmackó. Köréd gyűlnek, sírnak szelíden az angyalok. Te csak kotorászol a kockáid között, keresed az ottfelejtett búcsúajándékot. Nincsen ajándék, nincsen szelíd mese, álombaringató férfikarok. Csak magadat öleled át, hallgatod szelíden, ahogy szipogak az angyalok. 

Álmodban fölédhajol egy kölyökmacska és az arcodbaszimatol. Hiába űzöd el a fényt, hiába gyűröd magad a takaró legkisebb ráncába. Búskomor Holddal ücsörögnél eztán már örökké, lelkedben megásott sírgödröd mellett, halkan szólna a búsdalszól. A reggel eljön és folyton felszakad egy ottfelejtett kacagás. Átkozott életedet sort sor alá róva, keservesen, kínok között, szűkölve és nyüszítve írnád pusztító szenvedélyű prózává, de csak bársony és napfény folyik az ujjaid alól. Kínok között, nyögve fordulsz a földön szerteszórt építőkockákhoz, hátha egy-két darabot keservesen összeillesztve megint elöntené szívedet az elemésztő bánat. De mire letérdelsz, a kockák helyén palota áll.

Eképp veszed füzeted, bepakolod tarisznyád, felteszed a zárókövet a toronyra és csendesen elbattyogsz lelked aranypartjaira - tűnődni sosemvolt bánatokon.

-Epilóg kevéssé szentimentális olvasók részére-

Menetközben halkan szisszensz, mint ág végén a pőcsikélő falevél, egy bársonyos szitokár is kicsúszik még azonlendülettel: egy kifelejtett fakockád a földön maradt -rátapostál. Ha már így esett, belérúgsz a lábad előtt emelkedő gótikus toronyba - egy kisebbet csak, szelíden, ahogyan tündekéz gyermekhomlokhoz ér - s ellebegsz a haboskávé illatú álomvilág naplementés partjai felé.

 

  Engedj  hát vezekelnem a vétkekért, engedj nyomodban járnom, alázattal térdeljek eléd, mert a bűn már elborít. Alázattal, mint a fűszál ahogyan elhajol a lovak patái alatt, mint a fény elalszik, ha leég a gyertyaszál, mint a csepp állat elbújik anyja ölén, ha felzúg a távoli ég vihar előtt. 

 

  Engedj vezekelnem, mert bűnös vagyok. Engedd, legyen életem végső áldozat, vagy majdnem az, hogy szerethesselek. Hagyj elvesznem érted, hogy csakugyan tiéd legyek. Álmomból felriadva is csak azt suttoghassam a sötétnek, eltévedtem volna a félelem ködében, ha nem vigyázol rám. Minden húron egy nevet énekeljek.

  Eljött és nem kér tőlem több bűnös álmot az éj. Ments meg engem a napoktól, amik más mellett érnek.

  A föld a nappal kel, az én ébredésem egyetlen perc volt, amikor fáradtan hajoltam feléd, amikor eltűntek a párás alkonyok, amikor megtelt a szív valami régi-régi búval, az utolsó magányom bánatával. Úgy bomoljon ki a szerelem, ahogyan a lány hajába kap a szél, fény játszik a  juharfa levelén, egyszerű legyen és visszavonhatatlan.

  Nem tudom, hogy milyen mesét mesélsz, nem tudom azt sem, milyen véget ér, de végződjön bárhogyan, csak egy kérést suttogok már minden sorban ezután…

 

 

 Ments meg engem a napoktól, amelyek nélküled érnek!

 

 

Úgy kéne élni, mint egykor a költő, hogy

búskomor örömben, vígságban, ködökben,

csak sort sor alá, ne fogyjon

a bánat, sose hallgasson a líra.

 

Nem kéne megunni: tíz pengőt délelőtt

foszlódó lelkedért, meg egy jó erős feketét

reggel a presszóban - megélni pont elég.

Meg kéne szokni, hogy szíved is bazárba

 

Viszik az emberek, kockás kis

lepedőn árulják hajnalba-

S mindösszes szerelmed

kirakják sorjába.

 

Mert így megy ez,

s ördög látja: jól megy ez!

 

Egy verset ért. S mert már többet nem keres?

Megérte. Pont elég.