Mindenki: egy ( - ellen -)

 

 

 

A tükrömbe nézve már nem önmagam látom,

A jéghideg terroron a megszokás átnyom.

Nem divat az áldás, mert tombol az átok,

Bajtársak, sincsenek, csak kamu barátok.

 

Meg van ez az oldal, amiben én hittem,

Versek otthonának kéne lennie szerintem.

De mikor a tekinteteket magamhoz intem,

Bemocskoljátok, amiben, eddig itt hittem.

 

Feljövök ide közétek s olvasom mit írtok,

S én bármiről is írok, csak becsmérelni birtok.

Pedig bárki kritizálhat, tényleg senkit sem tiltok,

De ha beledöglök is, Ti előttem soha meg nem nyiltok.

 

Csak becsmérel és utál a sok analfabéta,

Fikázni tud csak a sok önjelölt poéta.

Pedig a megírt vers gyermek s nem egy staféta,

Élhetőbb lesz tőlük ez az ócska planéta.

 

Nincs harag bennem, hisz a bűneim leróttam,

S leszarjátok tudom, hogy bennetek csalódtam.

Pedig kezdetben én tényleg olyan lelkes voltam,

S ha megbántottatok én komolyan, akkor sem szóltam.

 

De eljött hát, a reggel s fellázadt a lelkem,

Mert az igazságtalanságot eddig csak nyeltem.

S bár, harcoltam ellenetek és kicsit se nyertem,

Szívembe vaskarót nem miattatok vertem.

 

Én a nyomorból jöttem, Ti a pokolba visztek,

S csak azért nem sírtok, mert mindent elhisztek.

Nincs bennetek alázat csak áthazudott tisztek,

S jól tudom, hogy majd engem is kisemmiztek.

 

Az én verseimet a saját emlékeim írják,

De ezeket a Ti agyatok már nem bírják.

Mert a józanészt a Ti vallásotok tiltják,

Nem vagytok többek csak agyhalott birkák.

 

Mert persze, hogy az enyémnél jobbakat írtok,

De én nem költő vagyok csak egy egyszerű irnok.

Tőletek, ha kell, ezerszer többet is kibírok,

S nekem nem a szám jár, bárkit kinyírok.

 

Nem igazságos, nem épp túl morális,

Hát, jól látod, sosem voltam normális.

De, ha gondolkozni mersz majd megérted máris,

Hogy miért olvas mégis engem az anyád is.

 

Bennem sebek vannak csupán és ilyen dalok,

Nem vitázni jöttem csak írni akarok.

De nem ölelésre nyílnak felém a karok,

S majd örülni fogtok, ha meghalok.

 

 

 

 

 

 

- L A K A T -