Naplom.com - Naplóm
augusztus 25.
A repülőút Franciaországba olyan volt nekem, mint egy régóta istállóban tartott versenylónak egy pár órányi szabad nyargalás, ahol a csánkokat, ízületeket ki lehet nyújtóztatni egy kicsit. Huszonkét éves voltam, amikor nekivágtam Kanadának - tizenötórás repülőút volt, és én annyira megszerettem azt a csodát ott a felhők fölött, hogy le se akartam szállni. Azóta nem győzök ürügyet találni rá, hogy elmehessek repülővel bárhová.
Carcassone reptere olyan pici, hogy amikor a leszállás után belép az ember az épületbe, keresztüllát az egészen a Pireneusokig. Néhány méter alatt megvan a teljes leszállási utáni processzus. Az útlevélkezelő ablak mellett meg szinte elmegy az ember, annyira nem feltűnő. Leszállás közben viszont remek a kilátás - Carcassone dupla városfala homokkő-sárgán öleli körbe a zsibongó középkori városkát és a fellegvárat (a várról és a városról külön klipet csinálok nemsoká, abba ágyazom majd a repülőről elkapott pár másodpercet).
És ezzel nem ért véget a repüléssel kapcsolatos élményáradat franciaföldön: megérkezésünk után másnap bevettük magunkat a toulouse-i Airbus gyárba...
A majdnem háromórás tárlatvezetés alatt elképesztő mennyiségű információt osztottak meg velünk. Az Airbus jelenlegi nagy projektje az A380-as gép, ami a több évtizede legnagyobb utasszállítót, a Boeing 747-et fosztotta meg a trónjától. Irdatlan nagy jószág - két szinten, beépítéstől függően akár 853 személyt is elvisz A-ból B-be, ha jó napja van. A szerelőcsarnok galériáján sétáltunk végig, ami pont a hátsó, függőleges vezérsík tetejével volt egy szintbe hozva - ez 27 métert jelent a föld fölött... Végignéztük a tesztelési fázisokat, megismerkedtünk a repülési adatokkal (záporoztak a kérdések és válaszok - azt nem árulom el, ennek hány százaléka származott tőlem :)), sőt, volt szerencsénk egy Hamburgba tartó A380 tesztjáratot látni felszállni... Ami a pilótafülkében fogadott, az kicsit megdöbbentett - a klasszikus jet szarvkormányok helyett egy félarasznyi fekete botkormányt lehetett látni mindkét oldalon (mint egy retro joystick C-64-hez). Hm... Az átlagos ára (felszereltségtől és berendezési modelltől függően természetesen) 314 millió dollárt kóstál, ami mai árfolyamon durván 70 milliárd forint. Ehhez képest még több száz megrendelésük van éppen (leelőlegezve), ami évekre ellátja őket munkával (ebből a gép összeszerelése mindössze két hét(!), a többi a tesztelés...) Az külön móka, hogyan szállítják az alkatrészeket a toulouse-i gyárba; amit kell, behajóznak egy közeli kikötőbe, onnan pedig kamionnal, ami azért bonyolultabb, mint ahogy elsőre hangzik. El lehet képzelni, hogy fest egy amúgy bazinagy kamionkabin a komplett géptest első harmadához képest, ami az utánfutón szinte betakarja az egész környéket... Ezek nem is egyszerű szállítmányok: csak az arra alkalmas utakon, szigorúan őrizve és centiről-centire navigálva valósíthatóak meg. Mutogattak képeket erről is, és aki akarja, élőben is megnézheti, amint egy kis faluban az egyik irodaház ötödik emeleti ablaka mellett egy centire elhalad a pilótafülke, míg az utca másik oldalán ugyanilyen távolságra úszik el a háztetőn húzódó ereszcsatorna mellett... Hiszi a piszi, hogy egy átesésnél ezt a gépet valaki 1000 méter alatt kihozza a zuhanásból... :)
A tárlat második fele még ennél is izgalmasabb volt - mindenféle biztonsági procedúrákon átevickélve elbuszoztunk egy Concorde-hoz. Ez a jószág eddig nem nagyon fogott meg, de itt szerelem volt első látásra. Ott állt a hangár mellett, kissé ütött-kopott arccal, de büszkén. Elképesztő járgány, jócskán megelőzte a korát (gondoljunk csak bele: alig pár évtizede beszélhettünk polgári repülésről, amikor a hatvanas évek végén már ilyen szuperszónikus vassal hasítottak át az óceánon...)
A gép maga igen kicsi, alig hosszabb 60 méternél, a deltaszárnyak szintén nem teszik robosztussá. Olyan, mint egy agár - vékony, kecses, iszonyú gyors. Londonból New Yorkba három óra alatt azért nem semmi; az időeltolódás miatt az ember órákkal hamarabb ért oda, mint ahogy elindult ("kétszer lehetett reggelizni"). A 92 utast luxuskiszolgálás és igen szűk hely fogadta a fedélzeten, de valamit valamiért. A kiállított (inkább csak megóvott és mutogatott) Concorde belseje a hetvenes évek végének állapotát őrzi - az összes borítás, a színek, az illat... mint valami időutazás. A pilótafülke óriási élmény; egy darab digitális műszert nem látni, a szarvkormány pedig egy Harley Davidson kormányának ívét húzza. Sosem hittem, hogy egyszer is beléphetek egy ilyen szentélybe...
A gép futóművei jócskán hosszabban értek ki a gép törzséből, mint egy normális utasszállító esetében - ennek az oka is aerodinamikai: a leszállásnál sokkal nagyobb szögben emelik meg az orr-részt, hogy megfelelő felhajtóerőt nyerjenek (a pilóták nem is látták a leszállópályát a landolás előtti utolsó pillanatokban). Fékszárny sehol, ellenben a négy hajtómű utánégetője, ami a gépre oly jellemző lángokat eregette felszálláskor, teljesítményben kitett egy ötödik hajtóművet. Tény, hogy nem a gazdaságossága miatt szerették, és a típus forgalomból való kivonásának a híres baleset után ez volt a hivatalos indoka (16 liter/fő/100 km-es üzemanyag-fogyasztása elég tetemes, míg az új A380-as méretei ellenére sem éri el a 3 litert...)
A Concorde keleti konkurense az oroszok által összetákolt TU-144 volt, ami kísértetiesen hasonlított a Concorde-ra (főleg, mert annak az ellopott tervrajzaiból készült), de nem volt életképes - alig 50 járatrepülés után üzembiztonsági okokból kivonták a forgalomból.
Azt nagyon sajnálom (ugyanakkor teljesen érthető), hogy a gyárba semmilyen fotós vagy videós masinát nem lehet bevinni. De így legalább tudom mondani, hogy mindenki menjen és nézze meg maga ;) Részemről egy kis felhőlovaglás marad:
augusztus 19.
A franciaországi élményeket nem egyszerű sorra venni, már csak a mennyiségüknél fogva sem. Elsőként a hajózásról karistoltam össze egy kisfilmet.
Néztük minden nap, mikor lehet tengerre szállni. Az időjárási paraméterek közül a szél volt a legfontosabb, de amúgy is sok trükk van ebben: ha Toulouse-ban hétágra süt a nap, a hegyek (mondjuk a Pireneusok) túloldalán akár egészen feje tetejére állhat az idő, ráadásul egy perc alatt. Barna, a sógorom még azt is hozzátette, hogy a hegyek kifejezetten lehúzzák a felhőket magukhoz, márpedig a kikötő Saint Cyprienben, ahol a kis yacht állomásozik, bizony nincs messze a hegyektől.
Szóval a vasárnap tűnt a legalkalmasabbnak egy kis hajókázáshoz. A kikötőben verőfényes napsütés, a szellő még a pálmák leveleit sem zörgette meg, a háznyi magas leanderek is mozdulatlanul napoztak. Még sosem ültem ilyen kis hajón, főleg úgy, hogy a sógorék sajátja. Nemrég jött nekik az ötlet, hogy micsoda érzés lehetne egy kis hajó, és mivel franciaföldön az élet amúgy is támogatja a merész álmokat, hát valóra is váltották gyorsan. Mire a hajó a kikötőbe került, a kapitányi vizsga is meglett - irány a víz...
Semmit nem tudtam a hajózásról ilyen testközelből, most sem tudok semmit, de azt már igen, hogy amíg a kikötő területén halad a hajó, addig három csomó a maximális sebesség, aztán meg amit a körülmények engednek. Jobbkézszabály van itt is (bár a kormány a jobb oldalon ;)), meg sok érdekes lámpajelzés, bójajelzés (pl. búvárok).
A Földközi-tenger majdnem-spanyol partja gyönyörű... A tátott számat is csak azért csuktam be, mert egyre több sós víz gyülemlett benne, ahogy hasajtottuk a hullámokat ezerrel. A hatvan lovas motor vígan tolta a kis yachtot, a tenger kék volt, ahogy azt mesélni szokták. A partvidék gyönyörű, a hegyeken erődök, az öblökben úgyszint. Sziklák, homokos partszakaszok, sós tengerillat.
Collioure öble fantasztikus. Ahogy kanyarodtunk befelé, ott volt minden, amit egy öbölről képzeltem gyerekkoromban: erőd, kikötő, világítótorony. Aztán tovább hasítottunk Port-Vendres felé, és valahol a két város között egy sziklás öbölben horgonyoztunk le. A sziklák az egyik oldalon egy vén erődfal maradványaival futottak, a másik oldalon pedig egy hasadéknyi helyet adtak azoknak, akik a sziklákról ugráltak a vízbe. Ilyen helyeken az idő fogalma valahogy mértékegységet vált, és feltételes módba helyezi az ember teljes életét ("Ha megtehetném, akkor el se mozdulnék innen" - szindróma).
Aztán csaptunk egy-két hullámot Port-Vendres kikötőjében is, ami már inkább spanyol hangulatú, mint francia. A visszaút az egyre növekvő szélben és a hullámokban egyre gazdagabb vízen szintén jópofa tereplovaglás volt. A "lába sem érte a földet"-kifejezés nyilván bután hangzik egy hajó kapcsán, de mindenki érti, mire gondolok... ;)
Ez itt a film, remélem, a jogvédelmi modulok nem veszik ki a zenét alóla :))
augusztus 10.
Majdnem két hetet sikerült otthon tölteni.
Egy héttel a hazaút előtt Iskender is belekóstolt az angol dombok levegőjébe, és bár nagyjából félig voltunk csak ébren egész héten, talán a történelmi Angliából is átszűrődött valami számára. Aztán telepakoltuk a Golfot, lecseréltük benne az olajat, a szűrőket (avagy hogyan csináljuk ovális légszűrőt a kör alakúból *), jól felfújtuk a gumikat és irány Európa...
Két etapot terveztünk - az első nap egy Frankfurt melletti kis faluba, Mauloffba kellett eljutni, másnap haza, Tatáig. Az, hogy kialusszuk magunkat az út előtt, még a vágyálom szintjére is csak nyögve jutott el, cserébe kora reggel, talán 3-4 óra alvás után, "alaposan kipihenve" indulhattunk útnak. A kompon - fehér sziklák ide vagy oda - erős pótalvással próbálkoztunk, sikerrel. Európa aztán már csak az autópályákról szólt, és Németországban sikerült összeismerkedni Herr Stauval is. Elég barátságtalan figura, moccanni sem lehet tőle.
Mauloffban, fent a hegyen, a fenyvessel határos utolsó házikóban nagy volt a hangulat. Hozzávalók: néhány jóbarát (nem árt, ha egyikük profi szakács), pár órányi mesélhető idő.
Aztán megint stau, majd mind az összes eső, ami Angliát elkerülte az utóbbi három hónapban. Bécsnél már sötét is volt, de Iskender ösztönei sávra pontosan működtek. Amilyen idő volt, nem bántam, hogy fent maradt a téli gumi az autón... A fogyasztásunk (1.4-es benzines Golf, három emberrel,
A magyarországi tartózkodásunk két hete gyakorlatilag vágtában telt. És még csak nem is a finom, elegáns rövidvágtában, hanem galoppozva. Nagyjából mindenkivel sikerült találkoznunk, akivel szerettünk volna (a többiektől ezúton kérek elnézést), még olyanokkal is sikerült, akikkel nem annyira szerettünk volna (hivatalok, szolgáltatók, akik semmit sem értenek, de mindent kezelnek), ők persze nem kérnek elnézést. Tanulság levonva, legközelebb másképpen szervezünk. A Golf egy új garnitúra hátsó kerékcsapágyat kért még ajándékba, örömmel megadtuk neki, és mivel karácsonyig nem valószínű, hogy találkozunk, megtoldottuk egy új tolatólámpa-kapcsolóval is. Legközelebb szeretnék legalább annyi időt, hogy a sövényt lenyírhassam az udvar körül.
A visszaút kicsit kalandosabbra sikerült a tervezettnél. Már az gyanús volt, hogy a reptéren miért írnak 22.00-t a 18.20-as indulás mellé. Hát mert... és itt kezdődött az a hatórás csúszás, amit eddig csak filmekben láttunk. Szerencsére péntek este volt, nem siettünk sehova, és a Terminál című film is tetszett, úgyhogy beleéltük magunkat a Ferihegyen kialakult sátras-balkáni hangulatba. Kiállítást néztünk, elfogyasztottuk a légitársaság által "bírdkivalahogyamígindulsz"-alapon adott 16 eurónyi kajajegyet és vártuk az indulást. Eleinte kétóránként tolták tovább egy órával, majd letettek róla, hogy új időket írogassanak ki. Közben biztonsági kapuk, Shengen-szigor (máig nem tudom, mi volt gyanús a cipőmben, amiért negyed óráig vizsgálták, de mivel nem mondtak semmi ijesztőt, ma is félelem nélkül hordom). Éjfél előtt pár perccel, túl két nagyobb viharon, sikerült végül felszállni.
A közepesen stabil repülés után az éjszaka közepén, negyed három körül sikerült a bőröndökkel kigurulni a lutoni éjszakába. A terveink a busszal, ami a kocsink környékére vitt volna minket, este nyolc körülre szóltak - még jó, hogy lusták voltunk előre megvenni a jegyeket. A következő busz háromnegyed négykor indult, és nagyon nem akartunk még másfél órát félalvadtan meditálni a reptéren. A taxisok nem voltak túl rugalmasak a viteldíjat illetően, pedig igyekeztem már az érzelmeikre is hatni. Egy ismeretlen magyar srác is bekerült a képbe, aki Heathrow-ra igyekezett volna, így újra nekiestem egy taxisnak, akinél végül sikerült elérni egy 20%-os kedvezményt a hat szép szemünkért. Így gyakorlatilag a buszos megoldásnál is olcsóbban sikerült eljutni a kocsiig, ahonnan a srácot visszább vittük Heathrow-ra, hogy onnan nekivágjon Cardiffnak. A taxizás ezekben a fekete cab-ekben igazi móka - éjjel, a töküres autópályákon elképesztő sebességgel tekert az indiai ürge. És igaza volt, a végén a tachométert nézve valóban jól jártunk a 80 fontos viteldíjjal 100 helyett.
Már hajnalodott, amikor a Nissannal begurultunk az udvarra. Szép reggel volt, a legjobb idő az alvásra. Érdekes, hogy ha alvásról van szó, engem például nem zavar az sem, ha a nap bevilágít az ablakon...
Holnap reggel repülünk Franciaországba pár napra. A repülő elvileg Carcassone vára fölött száll le. Nálam lesz a kamera…
