Naplom.com - Naplóm

Három napja egy szem eső nem esett, sőt a nap is itt tölti a télvéget. Örülök neki, mert száradnak az utak fel a dombok közé, ahová a kutyát viszem minden nap sirálylesőbe. Ahogy egy jó STALKER ismeri az ösvényeket a Zóna anomáliái között, úgy tudom már én is, hova léphetek, ha sár van, hogy szárazon megússzam ezeket a túrákat, de ma már szinte minden száraz volt, bárhol kényelmesen haladhattam. A kutya (egy fekete labrador) öregecske már, de az érzékei élesek - amikor velem jön, olyan, mintha az enyémek meghosszabbodtak volna: hamarabb hall és hamarabb érez mindent.
     Az ég ilyenkor tele van repülővel. Tegnap egyszerre négyet is láttam a fejem fölött ugyanabban a pillanatban, plusz egy helikoptert. A dupla turbólégcsavaros King Air 350-est például a hangjáról ismertem fel (sokat vezettem a szimulátorban) - amikor felkaptam rá a fejem, nem gondoltam volna, hogy tényleg az, de a gép jellegzetes alakja elárulta. Egy közeli kis  reptérre igyekezett, amit aztán véletlenül meg is találtunk tegnap délután Oxfordból hazafelé jövet. Ott állt a King Air a nagyobbik hangár előtt, én pedig most láthattam először élőben azt a gépet. És nagyon tetszett az a 747-es is, amit a felkelő nap alulról világított meg egyik reggel, amikor kiléptem a házból - talán 2500 láb magasan ha volt... Míg a kutya azt is megmondaná, melyik fűszál milyen szögben dől, ha fúj a szél, az égen zajló dolgokat én hallom jobban.
     Oxfordba napi szinten megyek, akár többször is. Háromnegyed órás vezetés oda, ugyanennyi vissza, bár visszafelé kényelmesebb vagyok. Tegnap egyszer azért kellett menni, hogy elintézzük a hivatalban az itteni biztosítási számunkat. Ehhez egy telefonos bejelentkezés után egy személyes interjúra kell menni az adott körzet központjába. Összeírtunk pár kérdést, amit mindketten megkérdeztünk külön ablaknál külön emberektől, hogy a válaszokat egyeztetve lássuk, mit kell hinnünk illetve tudnunk. Meglepő módon teljesen azonos válaszokat kaptunk ugyanazokra a kérdésekre - ez valahogy Magyarországon nem szokott menni, sőt, ahány hivatalnokot vagy ügyfélszolgálatost megkérdeztem, mindig mind mást mondott. Nem baj, legalább itt kristálytisztán működnek a dolgok (vagy ahogy mondani szokták: "ugyanazt a képernyőt nézik"). Szóval lesz biztosítási számunk, amivel kicsit kinyílik itt a világ a munkavállalás szempontjából. (Legutóbb,  Walesben au-pair-ként voltunk kint, annak nincs ilyen vonzata, de legalább anélkül is remekül működik.)
     Az oxfordi piac egy kis téren a sok Harry Potter-stílusú épület között valami óriási. Sátras-csíkosponyvás esemény, ahol egy-két férfikofa mindenféle rigmusokat kiabálva csábít, hogy vegyek nála tekergőző kolbászokat, míg a másik arra biztat, hogy az ő kalácsába harapjak másodszor. Az épületek hűségesen visszhangozzák a rímeket, olykor a toronyóra is üt egyet-egyet.
     Azt hiszem, most megyek, beletúrok a süteményes dobozba pár szem csokis cookie-ért, mellé pedig tolok egy kis jamaikai gyömbérsört... (a sörhöz semmi köze a nevén kívül, de kellemes kis gyömbérital :))
    
    
    

A bolt ott volt a helyén, a vasútállomás melletti többemeletes üvegépület aljában. És most nyitva volt, nem úgy, mint másfél éve. Erre még visszatérek később.
     Reading belvárosa alig 12 mérföldnyire van innen, ahol kitolatok a fehér fakapun. Tegnap ráadásul kellemes idő volt (ezt úgy kell érteni, hogy a nap is kisütött a kisebb záporok közt), jó alkalom egy kis kószálásra a városban. Az angol utakat kedvelem - minden fel van festve az útburkolatra, még a városok iránya is a kanyarodósávokban. Így például Henleyben a R'ing feliratú sávba kell sorolni, ha Reading felé megyek. Először azt hittem, itt is van egy "ring", vagyis körgyűrű, de egy ilyen kisvárosnál nem sok értelme lenne.  Aztán ugrott be, hogy annak idején a B'ham feliratú sáv vitt Birminghambe, így nem volt gond észrevenni az aposztrofot... Kíváncsi leszek, találok-e majd S'ton feliratot Southampton felé menet, vagy lesz-e C'bury felirat a Canterburybe vezető úton.
     A belváros lüktet az élettől. Mindenféle nációjú emberek fel és alá, az egyik kis téren krisnások kántálnak, egy másik sarokban indiánok zenélnek. Aki bevásárolni megy Readingbe, annak jobb helyet keresve is nehéz találni. Egymást érik az üzletek, belvárosi üzletközpontok. Fél óra alatt találtunk három helyet is, ahol kedves és szakmailag is kimerítő tájékoztatást kaptunk például a fényképezők és kamerák árairól és képességeiről. Mert egy videókamera vétele lassan aktuális lesz, enélkül nem szívesen vágnék neki a várlátogatós szezonnak. Filmet szerkesztgetni is szeretek, talán tanulok is valamit a filmezésről közben (és akkor reszkessen a youtube :)).
     A műszaki cikkek másfél éve masszívan olcsóbbak voltak itt, mostanra ez a különbség enyhült, illetve egy-egy típusnál még olykor kiugró. Másrészt viszont itt van egyfajta árfegyelem, vagyis az ugyanolyan típusú és felszereltségű eszközök centre ugyanannnyiba kerülnek mindegyik boltban. (Magyarhonban néha dobtam hátast a 240%-os eltérésen ugyanazon terméket illetően...)
     Aztán örültem, amikor betértünk egy kis TESCO-ba néhány alapvető élelmiszert venni. Azért oda, mert egy utcasarkon kaptunk két kupont: 6 font vásárlás esetén 2 font kedvezmény. Kipróbáltuk, tényleg igaz - így történt, hogy a vásárlás végén 10 fontot fizettünk 14 helyett. A fizetés módja is érdekes volt, nem először láttam ilyet itt, de most kipróbáltam. Nem a pénztárhoz mentem, hanem egy géphez, ahol "önbevalló" módon lecsippantottam a vásárolt dolgokat, majd pénz és kupon be, visszajáró ki. Erősen a bizalomra épül, nem is csoda, ha odahaza nem terjedt el ez a módszer... Így egy hét után úgy tűnik, válság ide vagy oda, az élelmiszerek ugyanannyiba kerülnek, mint mielőtt hazamentünk Walesből. Ugyanolyan olcsók és egészségesek.
     Szóval bementünk abba a kis üzletbe a vasútállomással szemben. Társasjátékokkal  (táblás, figurás, kártyás, stb.) és klubszerűen játszó jónéppel volt tele. Karácsony előtt még odahaza belevetettük magunkat az otthoni elitbe, de itt is értek még meglepetések (a karácsonyi előzmények nélkül ez inkább sokkos lett volna). Talán a rutinunknak köszönhető, hogy sikerült egy igen addiktív kártyajátékot kiválasztani abból a játékrengetegből, ráadásul egy zsebben elfér az egész. (Azt tudni kell, hogy azért is jöttünk autóval, hogy tudjunk "hatékonyan" pakolni és ne kelljen a repülőtéri szabályok közé szorulni. Ez annyit jelent, hogy az alapvető ruhákon kívül a csomagok nagy része könyv és társasjáték volt, hiszen a mindennapok a fontosak, nem a normák...) A játékot Magyarországon nem láttam még (lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet), a neve Battlefileds of Olympus. Két játékosra tervezték, az imént teszteltük, igen jópofa. Ahogy az ógörög mítoszokban és eposzokban is, a két játékos Zeusz és Héra módjára az embereket (főleg azok hadait) használja fel az egymás elleni rivalizálásban. És akkor lehet okoskodni, hogy hogyan eresszük egymásra a lovasságot/nehézgyalogságot/íjászokat/lándzsásokat/kardosokat, illetve hogyan támogassuk meg őket mindenféle isteni erővel vagy szimplán taktikával. Ha teszter lennék, azt mondanám, 8.5/10, és minden stratégiai játékokat szeretőnek kötelező darab. (A további társasjáték vásárlási tervben szerepel egy hidegháborús-intrikus, egy középkori skót stratégiai, egy fantasy csatás és egy építkezős, ami a Katedrális című klasszikusra épül. Persze csak apróbb lépésekben, hetente :))
     Szóval nagy itt az élet egy ilyen klubban, úgy gondolom, lesz még részünk benne... Reading amúgy is igényel még jónéhány látogatást, mert egy délután csak a felszín megkarcolására elég. Egyszer egy este is be kell menni, mert az a jazz-hangulat isteni...
    

Újra itt lenni másképp katartikus, mint legelőször itt lenni.
     Örülök, hogy annyi minden már ismerős itt - tudjuk, mit hol keressünk, és bárkivel bárhol találkozunk, mindig jut mosolyból és kedvességből. Ha a kutyát sétáltatom a dombok közt, ha egy kamionos kanyarog be a közeli birtokra, ha a városban térünk be valahová, a szemkontaktus szinte azonnal beindít valami könnyed vibrációt, ami itt az általános közhangulat. Hiányzott ez már nagyon.
     Emlékszem, amikor visszamentünk Magyarországra Wales után, egy ideig még ilyen voltam, aztán szépen lassan visszaúszott minden a kudarcok és a közöny durvaságába. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Érdekes kontraszt ez, ha elmondják, lehet, hogy elhiszem, de nem érne semmit - ezt meg kell élni.

Tavaly ősszel már írtam egy toscanai útról, és említettem egy oxfordit is - itt sikerült kikötnünk. A metódus hasonló volt az olasz esethez: a munkaadó interjúra hívott minket, fizette a repülőt, a kocsibérlést és az egész hosszú hétvégét, amit itt töltöttünk októberben. Elegáns és meggyőző eljárás ez, igencsak tud motiválni.
     A munka megint nem szakmabeli, de ez nem is érdekel most igazán. Egy ismert angol családnál (a férj a BBC vezető riportere, médiaszemélyisége) lettünk amolyan "házi intézők" , ebbe pedig sokminden belefér. A környék gyönyörű, igazi dél-angliai vidék. Oxford, London, Reading egy órányi út sincs, itt pedig mindenhová megy autópálya (ingyenes), vagy ha az nem, akkor a szokásos keskeny utak erdőn-mezőn keresztül. Átmenet nagyon nincs is...
     A közelben fekszik egy kisváros, Henley-on-Thames a Temze partján, ahol mindent el lehet intézni, ami csak szükséges. Elsőként a National Insurance van soron, amíg ez keresztülmegy, nagyjából leteszteljük, hogyan működnek itt a hivatalok. A bankszámlánk is él még, amit Walesben nyitottunk (szintén ingyenes, ahogy szinte minden banki szolgáltatás), és George Harrison háza (inkább palotája) is itt van Henleyben a dombon - kár, hogy már nem él. (A litván takarítónő, aki ide jár, pedig korábban a Deep Purple dobosának és az ABBA énekesőjének dolgozott... kezdődhet a ráhenroll :))
     A bal oldali vezetésre is gyorsan átálltunk. Ahogy megérkeztünk szombat este, már kaptuk is egy kocsi kulcsát, hogy járjunk egyet másnap, ha van kedvünk. Volt, úgyhogy egy oxfordi kocsikázást beiktattunk a tréning jegyében. Az utakon azért látszik, hogy az idei tél alaposan rálépett az angolok lábára; itt-ott öles kátyúkat kell kerülgetni. Itt ez szinte ismeretlen dolog, kíváncsi leszek, mit kezdenek vele.
     Az első hét a betanulás hete volt - tanító nélkül. Tény, hogy kövér szélben dagad jobban a vitorla, de én egy kicsit elfáradtam. Megyek is aludni - holnap irány Reading. A múltkor, Londonból visszafelé Walesbe ott szálltunk át másik vonatra, és emlékszem, a vasútállomás mellett van valami, amire akkor azt mondtam, ide még visszajövünk... :)

Egy út Angliába nagyon más tud lenni, ha kocsival megy az ember. Mert „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, odalent ez a térkép azonban élni kezd. Nem egyszerűen felszállunk, aztán nagyjából két óra múlva landolunk egy teljesen más világban, hanem megéljük az átmeneteket.

            Laza útiterv volt az a három etap, amit terveztünk (Tata – Frankfurt – Brüsszel – Henley-on-Thames), semmilyen extra fegyelmet nem igényelt végrehajtani. És ha kevesebb a terv, több a lehetőség, nem volt ez másként most sem. Kaland.

           

Frankfurt mellett egy kis faluba, Mauloffba érkeztünk az első nap kora estéjén. A hegyre vezető út a sűrű havazástól már fehér volt, kétoldalt a fenyves roskadozott a vastag hó alatt. A hegyen egy kis erdei házikóban vártak minket azok a barátaink, akik vendégül láttak minket a következő két napra. A német vendéglátásról nem volt eddig fogalmam, de bátran ajánlom mindenkinek a kipróbálását. Egy dinamikus mesterszakács férj és egy szeghetetlen jókedvű, angyali magyar feleség erős garancia az óriási élményekre. (Ezúton is köszönjük nekik mégegyszer!)

            Nem tudom, honnan tudták, hogy szeretjük a várakat, de másnap reggel már robogtunk is a hegyek közé, ahol bujkálnak az ilyenek. Kettőt is megnéztünk belőlük, mire besötétedett, az első Weilburg volt.

Ez inkább kastély, mint vár – a 16. század második felében épült Nassau és Weilburg grófjainak jóvoltából. Reneszánsz kastélynak indult, de ahogy a barokk betette ide a lábát, az erősség is gyarapodott, átalakult. Volt aztán porosz kézen, majd luxemburgi fennhatóságú, ahonnan a porosz állam vásárolta vissza. Ma Hesse tartomány kezelésében van. Mint főúri kastély, ez inkább szolgált reprezentatív célokat, mint katonait. A folyosókat, tánctermeket járva elképesztő mennyiségű pompa és luxus ömlött ránk; valami hihetetlen gazdagság nyomai. Nekem egy kicsit kettős volt az érzés, mert örülök, ha az emberfia be tudja mutatni, mire képes, de amikor a tizenhetedik öt méter magas barokk festményt láttam, már felszisszentem, hogy vajon hány száz családnak kellett ezért nélkülözve meghalni, mint egy kutya, hogy ezeknek legyen mégegy családi képük, amiből amúgy is van már egy kazallal… Volt itt minden: vendégszobák selyemborítású falakkal és fiókos szekrénnyé összehajtogatható klotyókkal (korabeli transformers), a fekete márvány fürdőkád (inkább medence), az ezt megtöltő karnyi vastag rézcsapok, amelyekből forró víz folyt(!), táncterem, aminek a falára a csempét túl drágának találták, ezért csempenagyságú művészfestményekkel festtették ki (!! meg se próbálom kitalálni, ez miért volt olcsóbb), minden helység saját freskókkal, saját kápolna tele arannyal, szoba tele kínai porcelánnal (darabja millió Euró fölötti értékkel ma – nem is lehetett fotózni az egész tárlat alatt, amit igen sajnálok)… Szóval bennem felbuzgott a vér ezt az eszetlen pazarlást látva, de nyilván nincs igazam, maradjunk annyiban, hogy egy ilyen kastély létrejöttét bizonyára olyan erőforrás-gazdálkodással oldották meg, ami híjával volt a humánum DER GRÜNE PUNKT-jának. Mindamellett vitathatatlanul óriási dolog ez, az eszem megállt, de azóta el is indult.

            Délután becsusszantunk egy másik várba is, Braunfels várába, ami elvileg zárva volt tél lévén – egy ügyes mesterszakács azonban nemcsak a fazékban keveri jól az alapanyagokat, így egy privát farsangozó gyerekcsoport mellett (akiknek nagy része érdekes módon cowboy volt, meg indián) mi is elindultunk a másik irányból. Ennek mindössze annyi érdekessége volt, hogy visszafelé tekintettük meg a vár történetét és nem keveredtünk tűzharcba a műanyag pisztolyos vadnyugatiakkal.

Arne mondta, hogy a nő, aki a minket visz körbe, gyakorlatilag őrült – egymásra is találtunk nyomban. Nagyon izgalmas tárlat volt, ezernyi dolgot tanultam. A nő folyamatosan vizsgáztatott, mert amikor kimondott egy-egy nevet, tudtam róluk ezt-azt, a fegyverekhez és vértekhez is értettem valamennyit (nem hiába a sok várjárás és a történelem szak), szóval kellemes kis katekizmus lett az egészből. Ez a vár amúgy kifejezetten katonai célokat szolgált. 800 éve van családi kézben, gyakorlatilag egy élő romantikus monumentum az egész. A falakon itt főleg nők portréi lógnak, akiken sok múlott az elmúlt 8 évszázadban: ők voltak azok, akik ma is háttérben vannak, de okai és kivitelezői voltak számos világtörténelmet meghatározó dinasztikus folyamatnak és sorsfordító eseménynek. Van itt egy Luther előtti német bibliafordítás is (spanyolból(!) fordították, mert ott már a  15. században volt spanyol nyelvű Szent Könyv – ezt például nem tudtam) Egy másik üvegajtó mögött aztán ott egy törött ékköves gyűrű Árpád-házi Szent Erzsébet vonalán. A kedvencem a lovagterem volt, amit a vár egykori ura ajándékozott feleségének szintén a romantika jegyében – tele fegyverekkel, páncélokkal a korai időktől kezdve. Jóval tovább maradtunk, mint megszokott az itteni tárlatoknál, de végig szikrázott itt minden.

            Másnap egy kis civilizációs élményért bevágtattunk Frankfurtba. Kellemes német város, amerikai típusú belvárossal (felhőkarcolók, természetesen mind a bankoké). Amin viszont tágra nyílt a szemem, az néhány képeslap – az egyik felén a mai frankfurti belváros, a másik felén ugyanaz a városrész 1945-ben, rommá bombázva… aztán volt olyan is, ami csak a lerombolt várost mutatta. Hm… nagyon tetszett a dolog, érdekes mentalitástörténeti adalék ez a németekről.

            Este Arne ismét nekilendült velünk – hozott egy kocsira való jóbarátot, és elmentünk csocsózni egy limburgi fogadóba. Limburg is gyönyörű, középkori-arcú német kisváros.

Indításképpen ittunk egy méter sört. Ez azt jelentette, hogy egy méter hosszú fatálcán hoztak egy rahedli sört. Meg is ittam belőle durván hét centit (és ez óriási szám ahhoz képest, hogy nem iszom sört, ahogy nagyjából mást sem), de a projekt így is sikeres volt. Aztán éjjelig pörgettük az asztali focit…

 

Csütörtök dél körül már Brüsszel felé tartottunk. A régi Németalföldnek is sajátos arca van és némi humora: amikor elértük a Halen felé tartó lehajtót, a táblára mindkét oldalon egy „Van” előtagot rovátkolt egy lelkes rocker, hogy teljes legyen a „Van Halen”-élmény.

            A hó itt már vékonyodott, majd el is tűnt, ami addig egész Európát jellemezte. Németország után egy rövid szakasz Hollandián át vezetett, majd onnan Belgium. Brüsszelben már vártak miket magyar barátaink (ezúton is köszönjük nekik is a kedves-szíves vendéglátást), és egy nap, amikor nyakunkba vehettük a várost.

            Brüsszel Európa fővárosa. Ezt megerősíteni is, cáfolni is tudom. A belváros egy sajátos hangulatú hely – szinte utcáról-utcára jellemző arculattal. A fő csapásirány itt is valamiféle több évszázados jelleg sikátorokkal és fagerendázatú-téglafalú házakkal, amelyek felső szintjei lakhatók, az alsók pedig valamilyen kis bolt vagy étterem számára vannak fenntartva. A történelmi főtér pompás, a város különböző egyéb nevezettességei nem különben.

A St. Michel katedrálisba például szabad a bejárás, aki arra jár, ki ne hagyja!

A „Pisilő Kisfiú” viszont ne tévesszen meg senkit – csak egy szobor, ami pisilő kisfiút ábrázol. Emlékszem, tavaly, amikor Koppenhágában jártunk, órákat odüsszeiáztunk, hogy megnézhessük a tengerben a „Kis Hableányt”, ami egy a sirályok által lefosott kis sellőszobor volt, hát ez a pisilő szobor sem nyújt nagy élvezetet, de legalább nem volt messze, és amúgy is csak útba esett valahova máshová menet. A belgák nemzeti étele amúgy a sült krumpli szósszal. Finom.

            Szóval Brüsszel Európa fővárosa. Meg sok arabé, ázsiaié, afrikaié és eszkimóé legalább annyira. Elég nagy a keveredés, állítólag városrész függő is – a keleti, délkeleti részek európaibbak, a nyugati részek nem. Az Európai Unió meg amolyan állam az államban itt a maga szabályaival és adminisztrációjával. Nekem Brüsszelről Jeruzsálem jutott eszembe (ott ugyan még nem jártam, de ilyesmi lehet, csak karakteresebben).

            Kocsival mentünk be a belvárosba, amit legközelebb nem vagyok hajlandó megtenni. Az, ahogy ezek vezetnek, az minden, csak nem európai. Mindenki megy mindenfelé, a sávok olykor a szemközti irányból vannak felfestve, a lámpás kereszteződések gladiátor arénái után a kis utcák partizánharcai közben az ember már csak azt érzi, hogy az életéért fut centikre a másiktól. A kitáblázott helyek, amiket követtünk nem ott vannak, vagy nem is léteznek, a jobbkéz-szabály a gyakorlatban erősebb, mint egy zöld lámpa, mindenki megy, amerre lát, megállni szinte lehetetlen. Vendéglátónk szerint ez a káosz jellemzően belga dolog – a nyolcvanas évekig itt senkinek nem kellett vizsgát tennie, ha vezetni akart, csak egyszerűen bejelenteni a hivatalnak. Ma már kell, de a közlekedési kultúrában be kell hozni valahogy az elmaradt évtizedeket. Mindenesetre Frankfurt után Brüsszel elég markánsan mellbevágó az utakon…

 

Az utolsó szakasznak szombatunk vágtunk neki. A franciaországi Dunkerque-ből induló kompot előző este lefoglaltuk, már csak oda kellett érni. Éppen sikerült. Felkígyózott a hajóra az a rengeteg autó és kamion, odabenn pedig három nyelven igazgattak mindenkit. A harmadik nyelv a lengyel volt, ezzel többször is találkoztunk már angol földön (legutóbb a lutoni reptéren). Ezek a lengyelek valamit nagyon jól csinálnak, ha már szinte kötelező infrastrukturális államnyelv lett a nyelvük Angliában. Szerencsétlen Lengyelországot a történelme folytán annyiszor felosztották már, hogy a mai lengyelek talán el sem hiszik, hogy létezik, ezért jönnek csapatostul errefelé.

Kétórás hajózás után Dover fehér sziklái fogadtak Anglia partjainál, a domb tetején a doveri normann várral, amit Hódító Vilmos emelt, de erről majd később, amikor visszamegyünk oda körülnézni.

A hó itt is csak elvétve, foltokban emlékeztet mindenkit a nemrég volt, ritka angol hóhelyzetre. Már sötétedett, amikor bekanyarodtunk ide, egy udvarházhoz Oxfordtól nem messze, ahol egy darabig lakni és dolgozni fogunk. Kellemesen meleg, hangulatlámpás kis lakás várt itt minket egy váza friss virággal, némi finom falattal, egy üveg borral és két borospohárral.

Holnap reggel kilenckor kezdünk. Hogy pontosan hogy fog kinézni, majd elválik. Kaland…

 

Hétfőn hajnalban újra nekivágunk...