Úgy éreztem akkoriban, életem legboldogabb időszakát éltem... azóta sem volt szebb, egyszerűbb, felhőtlenebb, lélekemelőbb része az életemnek.. a hajnali 4-ig tartó beszélgetések, az egymásra várások, a mosolyok a történetek és egymás támogatása a legmélyebb valónkból... nem voltnk se többek se kevesebbek mint amit láttunk egymásból... széthasítóan fájdalmas belegondolni hogy talán soha többet nem lesz ilyen, hogy talán elveszett... hogy a talán nem is létezik... hogy elmúlt valami és muszáj elengednem... hogy már nem vagyok a régi, hogy nem érzem hogy bármit feladnék.. nem lehetek jobb mert menekülnöm kellett a rosszabb énemhez hogy túlélem az átmeneti időszakot... és elrontottam mindent, többször, ugyanúgy.... és ugyanott vagyok...