Naplom.com - Naplóm

Embernek lenn i annyi hogy mindig helyesen döntünk és cselekszünk
emberként élni  mindig a jót dönteni és cselekedni
lánynak lenni pedig azt cselekedni ami másoknak jó illetve szerintük az...

mindig megpróbálunk idomulni, néha csak mert kényelmesebb és kevesebb csatározás születik, néha pedig hogy jól megérdemelt helyünkre kerüljünk.
van hogy hozzánk idomulnak de ez olyan ritka és észrevehetetlen hogy kevés embernek tűnik fel.
megjátszhatjuk magunkat hogy valaki olyat tálaljunk aki megfelelően nyers de közben lágy és emészthető, aki édes de nem gejl, és ha arra van szükségünk sós, savanyú, vagy mindezek összessége lesz.  ettől nem leszünk jobb emberek de az átlag ember szemében kevésbé leszünk gerendák  kevesebb negatívum ér minket, és élhetőbbé varázsoltunk mindent magunk körül, míg végül annyira benne foguk élni a laminált burkunkban hogy nem is tudjuk kik vagyunk alatta.. népszerűség, általános szeretet és nem általános közröhej ezek jutnak.  de egye sosem szabad elfelejteni.. olyanok előtt hiába játszod meg magad akiknek valaha voltál olyan fontos hogy kiismerjenek.. ők átlátnak rajtad, és bármennyire is le akarod rázni őket, lehetsz akármilyen szemét velük, okozhatsz sebeket.. a végén úgyis mögé látnak.. a ruhák, haj, műmosoly mögé... és előttük mindig az leszel aki az élettel együtt lüktetett.. és nem az emberekkel együtt...
és ha azt hiszed ettől rosszabb voltál mint most vagy.. akkor tévedtél csak igazán...

Kurvára szar érzés rádöbbenni hogy akit a  másik felednek hittél az már nem az.. hogy megszűnt létezni benne az az erő, nyugatom, értelem, gondolat amitől ő lett ezen szerepkör betöltője... hogy annyira megszűnt önmaga lenni hogy nem  s érted ki volt, hogy egy szavával képe lerombolni önmagát benned.. és te nem agy képes változtatni mert te őt szeretted.. nem ezt a valakit akihez már közöd sincs.. akinek köze sincs ahhoz amit gondolsz érzel vagy szeretnél... nem ért és nem érez.. és nem elég már hogy te érted ... egy oldal sohasem elég...

nem akarok többet várni rá.. csalódni benne... 

legszívesebben ordítanék és letépném magamról az egészet... nem nagyon tudom, nem vagyok képes rá, sem elengedni embereket sem  újraépíteni kapcsolatokat, sem új kapcsolatokat kialakítani, egyszerűen megrekedtem, fáj ha nincsenek velem, ha mással vannak, ha nem lehetek ott, és ha ott vagyok... idegen lettem a saját világomban, mintha kívül ragadtam volna.. nem én vagyok bezárva, mindenki más van bezárva hiszen nem érzem hogy melegítene és óvna a burok, idekinn rohadtul hideg van, idekinn sötét van és szeles az idő, itt kinn minden jeges és fájdalmas, itt csak én vagyok és a tükör... ott van mindenki a burkon belül .. nem feltételezem hogy nekik jó.. csak azt hogy őket megvédi valami ami engem nem.  a hit, remény, szomorúság, keserűség, sóvárgás, szeretet, lángolás, fájdalom, bizsergés... azok az érzelmek amiknek a rabja vagyok, úgy kapok az érzések után mint egy drogos ... gyakorlatilag függök a szerotonin, dopamin, adrenalin hatásától.. az ingerületátvivő anyagok robbanásától... már nem szoktak, már nincs elég impulzus.. már csak néha ha olyanok keresnek akik nem szoktak... akikért titkon könyörgök hogy keressenek.. én nem akarom feladni de már csak azt érzem hogy üresség van, hogy nem érzek semmit, csak az ürességet betöltő hányingert, ami a szavak, érzések, mondatok, ölelések helyén van amikre nincs szükségem.. megvonom magamtól mert nincs rá késztetés.. valami szétesett.....
csak én vagyok és a burkon kívüli világ... ha át is rángat néha valami, akkor is ott a hártya.. csak egy pillanatra áthallok, átérzek, átlógok abba a világba amit otthagytam, a világomba amiért sóvárgok, a világukba..... a különleges emberek világába akiket nagy gonddal válogattam magam köré hogy aztán lemondjanak rólam... azt hittem érek valamit hogy azért mert tudom ki az értékes a szarságok alatt többet érek..  és nem kellettem.. pedig soha nem mondtam ki vagyok... és minden rideg negatívum levetkőzése után sem lettem elég jó nekik...
otthagytam a világom.. legyen az övéké.. biztos jobban megérdemlik.. tudtak élni benne.... én nem is vettem észre mennyire szerettem...