Naplom.com - Naplóm
2009. November 27.Pieces of me...
furcsa dolog embernek lenni, utálom is hogy az vagyok, és erőteljesen próbálom minden jelét elrejteni mindenki elől, csak egy példa hogy akárhányszor ittam le magam túlságosan... hát elég sűrűn kértem bocsánatot ha behánytam... reflex szerű nálam bocsánatot kérni azért ha emberszerű vagyok, ha leesik a vércukrom, ha fáradt leszek, ha sírok....de vannak dolgok amik bár nagyon természetesek nekem és szeretem őket, mégiscsak emberből vagyok ha átgondolom...
szeretem magában enni ujjal a lekvárt, tejfölt, paradicsomszószt, ketchupot, és most már a mustárt is. szálanként eszem a tésztát, a kiflit szigorúan kibelezem, a teát tejjel iszom. ha elkeseredek bebújok a takaró alá magzatpózban és nyakig beburkolózom. lekapargatom a körömágyamtól a köröm végéig a lakkot és ennek a hangjával őrületbe kergetek embereket, Chopint hallgatok és kornt felváltva ( midnig egyszerre jön meg a hangulatom hozzá) tvt úgy nézek hogy adddig kapcsolgatok folyamatosan meg nem állva amíg egy pillanat meg nem tetszik. az almát késsel "feltördelem" és szórócukorral öntöm nyakon. a fejemben lévő fájdalmakra idegbajjal reagálok, a fogorvostól nem is fájdalom hanem a tudat miatt félek... pedig fogorvosnénim láv.... utálom a fogaim, pedig a fogorvosok majd megvesznek érte... ( franc se érti) néha rámtör a sikítozás, ijenkor 10-15 percig képs vagyok fejhangon sikítani és közben egyre jobban nevetni. ami ugyanígy zokott rámtörni a másokba beleharapási ösztönöm, amit mint felelősségteljes 19 éves el kell nyomnom magamban a legtöbb emberrel szemben, de harapni jó, bizsergeti az állkapcsom.
úgy hiszem hogy a testsúlyom csökkenésével egyenes arányban nő a barátaim és jóakaróim száma, amit csak úgy hiszek.. de valahol belül a végletekig reménykedni fogok ebben.....
egyébként meg nem vagyok teljesen normális, de erre biztosan rájöttél már magadtól is
csókollak
szeretem magában enni ujjal a lekvárt, tejfölt, paradicsomszószt, ketchupot, és most már a mustárt is. szálanként eszem a tésztát, a kiflit szigorúan kibelezem, a teát tejjel iszom. ha elkeseredek bebújok a takaró alá magzatpózban és nyakig beburkolózom. lekapargatom a körömágyamtól a köröm végéig a lakkot és ennek a hangjával őrületbe kergetek embereket, Chopint hallgatok és kornt felváltva ( midnig egyszerre jön meg a hangulatom hozzá) tvt úgy nézek hogy adddig kapcsolgatok folyamatosan meg nem állva amíg egy pillanat meg nem tetszik. az almát késsel "feltördelem" és szórócukorral öntöm nyakon. a fejemben lévő fájdalmakra idegbajjal reagálok, a fogorvostól nem is fájdalom hanem a tudat miatt félek... pedig fogorvosnénim láv.... utálom a fogaim, pedig a fogorvosok majd megvesznek érte... ( franc se érti) néha rámtör a sikítozás, ijenkor 10-15 percig képs vagyok fejhangon sikítani és közben egyre jobban nevetni. ami ugyanígy zokott rámtörni a másokba beleharapási ösztönöm, amit mint felelősségteljes 19 éves el kell nyomnom magamban a legtöbb emberrel szemben, de harapni jó, bizsergeti az állkapcsom.
úgy hiszem hogy a testsúlyom csökkenésével egyenes arányban nő a barátaim és jóakaróim száma, amit csak úgy hiszek.. de valahol belül a végletekig reménykedni fogok ebben.....
egyébként meg nem vagyok teljesen normális, de erre biztosan rájöttél már magadtól is
csókollak
2009. November 18.
amikor valakit az utcán egy olyan személynek hiszel aki nem lehet, mert fizikai képtelenség hogy legyen, kicsit beleremeg a lábad, kicsit megdobban a szíved, kitágul a pupillád, zsong a fejed, és tudod hogy nem ő, hiszen az egész egy vicc lett volna, és nem az volt... pedig megbocsájtottam volna abban a pillanatban mindent ha hazugság lett volna, de miért is lenne az, és próbálod rávenni a legerősebb telepatikus képességeiddel hogy a fekete farmeros, fekete bakancsos, fekete dzsekis fekete sapkás fekete hajú srác rád nézzen, és annyira akarod, csak azért hogy megbizonyosodj hogy nem nincsen, hogy elüljön benned ez a felpiszkált érzés, hogy mennyire hiányzik...
és megmozdul, és még inkább akarod és hátrafordul ültéből rád néz, és csalódsz, barna szem... hiányzik az a szürkeség, a jeges átláthatatlan bánat.... és onnantól nem is érdekel, és eltöprengesz azon hogy már mennyire nem ilyen idős lenne, mennyivel másabb lenne, mennyivel érettebb és találóbb lenne önmagára... leszállsz és nem is nézel vissza, pedig érzed hogy néz, .. de annyira lényegtelen...
nem is a csalódás, hiszen tudod hogy nem lehet ő, hanem az érzések hirtelen elapadása okoz benned valami letargiát, és mégis kellemes volt újra csak egy pillanatig is emlékezni rá, fizikai valójában....
és megmozdul, és még inkább akarod és hátrafordul ültéből rád néz, és csalódsz, barna szem... hiányzik az a szürkeség, a jeges átláthatatlan bánat.... és onnantól nem is érdekel, és eltöprengesz azon hogy már mennyire nem ilyen idős lenne, mennyivel másabb lenne, mennyivel érettebb és találóbb lenne önmagára... leszállsz és nem is nézel vissza, pedig érzed hogy néz, .. de annyira lényegtelen...
nem is a csalódás, hiszen tudod hogy nem lehet ő, hanem az érzések hirtelen elapadása okoz benned valami letargiát, és mégis kellemes volt újra csak egy pillanatig is emlékezni rá, fizikai valójában....
2009. November 17......
Amikor az embernek álmai vannak, annyira a sajátjának érzi őket hogy el sem tudja képzelni hogy más is "szemet vethet rájuk".
amikor valaki elkezdi megvalósítani és tudjuk hogy közelebb van hozzá mint mi magunk, ha nem is féltékenység de olyan önzés tud eluralkodni az ember lelkén hogy képtelen örülni a másik sikerének, valahogy nem olyan mintha egy számunkra érdektelen dologban érne el sikereket.... és próbálom minden önzőségem visszafogni és nem arra koncentrálni hogy neki nem fog sikerülni, hiszen milyen az az "ember" aki képes másnak az elbukását kívánni valamiben ahol sikeres lehetne ?.... valószínű nem az...
ilyenkor maximum próbálhatjuk beérni az álmunk, gyorsan a közelébe férkőzni, az álmokból terveket szőni. legmegfelelőbbé kovácsolni magunkat hogy képesek legyünk legyőzni a sikertelenség élményét majd újra és újra ha oda kerül a sor. ez nem székfoglaló játék, itt a jobbik és nem a gyorsabb a "nyertes". de álomból sosem fogy ki a világ, valamiért élni kell... ha azért hogy belehaljunk, még nem is mondok nagyot...
amikor nagyon akarunk valamit elfelejtjük hogy mennyi meg nem tett lépés van még előttünk, mennyi meg nem hallgatott kritika, mennyi el nem ért támogatás jön még majd. muszáj magunkra erőltetni valami megjátszott nyugalmat, mintha nem érdekelne minket a sok hibánk ami miatt képtelenek leszünk tökéletesnek lenni, próbáljuk bebizonyítani az elménknek hogy igenis képesek leszünk véghezvinni, pedig legbelül már elfogadtuk hogy lecsúsztunk róla...
amikor valaki elkezdi megvalósítani és tudjuk hogy közelebb van hozzá mint mi magunk, ha nem is féltékenység de olyan önzés tud eluralkodni az ember lelkén hogy képtelen örülni a másik sikerének, valahogy nem olyan mintha egy számunkra érdektelen dologban érne el sikereket.... és próbálom minden önzőségem visszafogni és nem arra koncentrálni hogy neki nem fog sikerülni, hiszen milyen az az "ember" aki képes másnak az elbukását kívánni valamiben ahol sikeres lehetne ?.... valószínű nem az...
ilyenkor maximum próbálhatjuk beérni az álmunk, gyorsan a közelébe férkőzni, az álmokból terveket szőni. legmegfelelőbbé kovácsolni magunkat hogy képesek legyünk legyőzni a sikertelenség élményét majd újra és újra ha oda kerül a sor. ez nem székfoglaló játék, itt a jobbik és nem a gyorsabb a "nyertes". de álomból sosem fogy ki a világ, valamiért élni kell... ha azért hogy belehaljunk, még nem is mondok nagyot...
amikor nagyon akarunk valamit elfelejtjük hogy mennyi meg nem tett lépés van még előttünk, mennyi meg nem hallgatott kritika, mennyi el nem ért támogatás jön még majd. muszáj magunkra erőltetni valami megjátszott nyugalmat, mintha nem érdekelne minket a sok hibánk ami miatt képtelenek leszünk tökéletesnek lenni, próbáljuk bebizonyítani az elménknek hogy igenis képesek leszünk véghezvinni, pedig legbelül már elfogadtuk hogy lecsúsztunk róla...
Belépés
2005 © www.intranet.hu