Naplom.com - Naplóm
július 29.Meztelenül.
Tudod, van az az érzés, mikor felkelsz, kócosan gyűrötten, a kinyitott ablakon kocsik hangjai szűrődnek be a munkába igyekvő emberek zajával keveredve, a szobát a hajnal dermesztő hidegje tölti be, Te pedig szinte meztelenül bújsz hozzá a melletted fekvő meleg testhez. Nyugalom áraszt el. Mondjon bárki bármit, vagy ítéljenek el, de én ezt a nyugalmat sehol sem találom. Akkor sem, mikor befekszek egy kádba, és egy hosszú nap után gyertyákkal körülvéve relaxálok, vagy boldogsággal telten gondolok vissza egy sikeres napra. Ez nem olyan, mikor fáradtan érek haza a kis birodalmamba, amit hamarosan el kell hagynom.
Valami teljesen más. Megfoghatatlan. Leírhatatlan. Érezni kell az illatokat a levegőben, a friss levegőt, a test illatát, testek illatát. A meleget, a bársonyosságot, amit a másik személy ad. Az apró, lehelletnyi, pillangó finomságú csókokat, amiket a hajnali derengésben lopva, egymást ajkait keresve adtok.Tökéletes pillanat, de annak ellenére hogy ennél meghitebb, nyugalmat árasztóbb időszak nincs, mégis olyan gyorsan telik el, hogy szinte észre sem veszed. Csak azt észleled, hogy már nincs Veled. Az ágy még meleg, te még mosolyogva gondolsz a tegnapi estére és hajnalra, de valami mégis más. Tudod, hogy minden egy pillanat alatt múlt el, mégsem érzed már közelinek.
Csak egyet tudsz. Újra és újra akarod, mert ez az egyik dolog, ami képes megmenteni az élet káoszától, ez a mámoros érzés, ahogy fekszel, még érzed az illatát, a teste melegét, a jelenlétét.
Ebben csak egy rossz dolog van.
Hogy túl gyorsan véget ér.
* Fél óráig kerestem képet, de nem találtam olyat, ami hűen tükrözné mit érzek.
Aztán rájöttem, a legcélszerűbb az lett volna, ha minket fényképeznek le, és azt rakom fel....csak az adná vissza ezt, amit érzek, amit éreztünk.
július 27.
Ha eddig nehéz volt, ezek után piszoknehéz lesz. Ha eddig sírtam, ezek után bömbölni, ordítani fogok. Hogy miért? 360 fokos fordulatot vett az életem. Furcsa, mert azt vártam hogy egyszerűen elsüllyedek a végtelen gond láttán. De nem. Most, amikor magam is azthittem, végleg összeroppanok, valahogy nem ment. Nem ment, hogy feladjam.
Az jutott eszembe: Najó, most ez egy ritka szar helyzet. Lehet nem fog menni, de csak lehet a rosszból is jót kihozni?! Lehet. Csak arra kell gondolnom, a szerencse lánya vagyok, mert újrakezdhetek mindent. Talánn ez egy újabb próbatétel lenne? Nemtudom.
Semmit sem tudok. Minden összedőlt.
Még sírni sem tudok.
Vagy kiabálni..
Csak csendben összesöpröm a romokat, és új életet építek...
július 25.
Legyen vége. Kérlek. Könyörgöm. Nekem erre nincs erőm. Nincs hitem.
Nincs semmim, ami átsegíthetne a nehéz időszakon magamon kívül. Miért ragaszkodok szinte rögeszmésen ehhez az állapothoz? Miért? Mit változtat meg? Erősebbé válok? Függetlenségre ösztönöz?
Nem értem magam. Nem értek másokat, miért ilyen undorítóan jól alakul mindenük. Nem értem a legjobb barátom élete, szerelme, és ezzel az én hitem miért roppan össze ilyen hirtelen. Sikítani akarok. Ordítani azért, amiért megint azt látom, hogy minden, amiben próbáltam hinni semmit nem ért.
Miért akarok ennyi mindent? Ennyire kapzsin.... Miért vagyok ennyire önző? Miért tudok akkor és abban a pillanatban sebezhető lenni, mikor annak kell lenni? Miért szolgáltatom ki magam a legrosszabb pillanatokban?
Boldognak kéne lennem. Mindenem megvan, de még sincs semmim.
Egyszerűen nekem ennyi nem elég.
Egy kétkedő megjegyzés szétrombol mindent.
Engem.
"megkapni?"
Miért?
Miért nem elég csak egy pici rész..
Egy parányi...
Nem vagyok képes mindent odaadni, vakon...
Szerelem.
Az egyetlen pár, akik láttán hittem a szerelem fogalmában.
De most, hogy nekik is befellegzett, egy darabig nem akarom hallani ezt a szót.
Látok egy embert lépésről lépésre összetörni, és sokkal rosszabb, mintha én magam élném át.
Látok egy másik embert, aki egyszerűen férfi. Aki gyáva, aki nem kockáztat, aki a farkával gondolkodik.
Aki retteg attól, hogy túl hamar hozzáköti magát valakihez...
Akit bármennyire gyűlölök, olyan mint Én...
